Nem úgy tűnik, mintha a kettő között kellene legyen egy óra?

Nekem úgy tünt. 11.45-re kellett volna otthon lennem, autó porszívózás, fürdés, átöltözés, negyed egyre a suliba a gyerekekért.

11. 55-re haza is értem, és nem találtam az egy órát.

A párom porszívózott, én gyorsan fürdés, átöltözés, indulás (én még voltam katona).

2 autóval 7 gyereket vittünk a dobszerdára, amiről csak annyit tudtam, hogy amolyan tapasztalatszerzés lesz a gyerekeknek, "világot látnak".

Hát, impulzusokat, kedvet, élményt kaptak, és persze nemcsak ők.

-Ha van kedvem, megnézhetem a programokat-mondta a "tanár néni", aki jóval fiatalabb, mint én, így marha kínos volt magázódni. Nem jutott eszembe, kinek is kellene felkérni a másikat a tegezésre, így maradt a magázás. Igaz, nem sokat beszéltünk, észrevettem, hogy a kislányomat "zavarja", ha megpróbálok a nyakán lógni, hát hagytam a vele egykorúakkal.

Inkább körülnéztem a környéken, hol kaphatnék egy kis abrakot, mert kopogott a szemem.

Rábukkantam egy jó kis talponálló kajáldára, és azonnal egy sült kolbásszal indítottam.

Egy fél szál volt sütve, az is hűtőben tárolva, így meg kellett mikrózni.

Hiába, válság van.

Tovább volt a mikróban, mint a papírtárcán, kérdezem, mi van még?

Amit nem kell mikrózni.

Gyros.

Hát, egyszer megjártam, amikor hazavittem a gyerekeknek 3 adagot, de azt mondták, nem "igazi", így én kellett megegyem...

Ott forgott a húskupac előttem, frissen. Ok- mondtam.

Mi legyen mellé?

Mindegy, mondtam, úgysem tudom, milyen kell legyen.

Így rakattam mindent, ami csak volt, abba a kis kenyér tasakba, vagy mibe.

És hogy kell enni?- kérdeztem, mert, ha beleharapok, szétesik minden.

Harapni szokták, jött a tanács, én azonban a kolbász mellé adott villával kiszedegettem a lényeget, a végén megettem a tasakot. A hús hideg volt, nem a frissen levágott darabokat kaptam, hanem a korábban levágottakat. Sebaj, pár perc, és pont 36,5 fokos lett.

Jóllaktam, jöhetett a kultúra. Még egy próba a lányomnál, nem-e kell valami, de aztán nem erőltettem...

Önálló életet kezdtem élni a művházon belül.

Az előtérben 4 pódiumon négy dobszerkó. Először azt hittem kiállítás, de amikor négyen mögéültek, és elkezdték a négyféle játékot, hát mozgott az ásványvizes üveg a kezemben a hangerőtől.

Eszembe jutott, hogy nemrég járt nálunk az AC/DC. sajnos nem voltam, de szerintem hiába mondják, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó, legalább is nálunk, én nem hiszem, hogy ezt abba lehet hagyni (lásd: Tina Turner).

Talán 91-ben, kaptam szülinapomra egy jegyet a Monsters of rockra. Nem most volt. A csapat, akikkel mentünk Szegedről indult, így lementem "alapozni". Kőkemény zenészek, annak minden velejárójával... Éjjel két taxival mentünk egyik helyről a másikra, még egy hajón is voltunk.

Aztán vissza valahová, ahol aludtunk, és folytattuk a bulit. Már akivel lehetett. Ugyanis volt néhány, akinek nem volt elég a vodkakóla sör, a hajón uzót kellett rátölteni, ezek csak simán leestek a székről, mi behúztuk a másik szobába egymás mellé, és dübörgött tovább a Queensryche. Másnap ők voltak ugyanis a második fellépő zenekar.

A vonaton már csak gyógysör ment, de a Népstadion mellett , valami félidő nevű helyen olyan jó kis társaság összekeveredett, hogy lekéstük az első két zenekart. A Mötley Crue, a Metallica is csak halvány emlék, az AC/DC már felrázott, és mire a végén az ágyúkkal, meg a fénnyel "felrobbantották" a Népstadiont, már józanok voltunk.

Fiatalság bolondság

Több osztály gyerek érkezett, akiknek egy nagyon profi páros előadást tartott az ütő hangszerekről, játékosan, zenélve, én is csak lestem, hogy mik vannak?

Aztán az országos versenyre készülő ütősök versenyét néztük meg.

És az atmoszféra. Szégyen, nem szégyen, jó 20 éve nem ültem színház teremben. Ismét ott ültem a szűk sorokban, fel kell állni, hogy elengedjük azt, aki ki akar menni, jó volt kicsit ücsörögni. Valamikor, a néptánctól, az amatőr színjátszásig, vagy önkéntes díszlet melósként is turnéztunk, egy darabot ki nem hagytunk, voltunk a nézőtéren, színpadon, hát lesz mit pótolni.

A szünetekben ismét a hallban a doboké volt a főszerep. Elkezdtem figyelni, kik is ők?

Nem ám 4 dobszerkó, és annyi.

A sztorik kinn a dohányzóban mennek. Ott voltak a fiatalok, akik alig várták, hagy valamelyikhez odaülhessenek. Jött a mindent bele, nem csoda, ha 10 perc után kiesett az ütő a kezükből. Addig a szerkók gazdái pihentek. Három generáció.

Az öreg, mint én, felső középkategóriás szerkójával. Este jött a párja, a gyereke. Ő már, gondolom otthon hobbiból játszik. És törölgeti fényesre, portalanítja, takargatja az álmot. Hogy megvalósultat-e, nem tudom, ahogy elnézem, a családja tolerálja ezt a szokását.

A fiatal, aki még nem sokat tud, de lelkes. Ahogy tanulta, könyök vállmagasságban, főként, ha fényképezik, filmezik.

Talán akkor látok rajta kissebbségi érzést, amikor a harmadik, a korban a kettő között lévő, de profi szereléssel rendelkező srác beül a dobok mögé, és a két lábdobbal (remélem jól írom) "szétver mindenkit"

A dohányzóból tudom, hogy nemsokára Deák Billék előtt lépnek fel.

Szépen elsöröznek az "öreggel", és aztán mindketten "párbajoznak" egyet, egymásra figyelve.

A gyerekek, meg én is, szájtátva figyelnek.

A végén egy igazi csemege. Egy ütős duó(a nevét majd akkor, ha pontosan tudom a nevüket, mármint helyesírásilag).

Xilofon, dob, mindenféle ütős hangszer. És előadásmód.

Erről azt hiszem, hamarosan még írok, az már csak ráadás, hogy hazafelé egy körforgalomban kétszer mentünk rossz felé.

De hazaértünk.