Életem eddigi "legsűrűbb" éve volt 1989...

Azt hittem, augusztus lesz a csúcs.

A "hosszú hétvége" folytatása itt.

Az év vége még sűrűbb lett, amit ugye, nem lehetett előre látni...

Ez a karácsonyi nap rádió hallgatással indult. Közben persze feldíszítettük a fát, oda készítettük az ajándékokat alá. Miközben rátettük az asztalra a "szép" abroszt, folyamatosan jöttek a hírek a rádióból. Aradon, Temesváron még lőnek az utcákon, Bukarestben áll a bál, de egyre másra újabb helyszínekről hallani.

A fa nálunk mindig mennyezetig ért. És ezüst fenyő. Mindig valaki hozott az erdőről. Bár tilos volt, ugye. A köznépnek csak a boltokban kapható ilyen olyan, formátlan fenyő juthatott. Mégis, az ismeretségi körömben mindenki beszerezte az ezüst fenyőt.

A díszített asztalra két lapos tányér került. Az egyiken egy szál gyertya fog égni délután, vagy este, amikor a pap odaér házszentelni. Nálunk nem volt karácsony házszentelés nélkül. Ilyenkor már hideg, hó szokott lenni, néha kimentünk a jó meleg házból, hallgatózni, nem hallatszik-e az utcában valahol a "csengettyűsök" csengettyűjének hangja.

Ezek a ministráló gyerekek jöttek először. Szép verseket mondtak, megkérdezték tulajdonképpen, hogy beengedjük-e a kis Jézust. Ha igent mondtak a szülők, nagyszülők, akkor a kapura krétával ráírták : GMB. Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Sok helyen ugyanis zárva volt a kapu.

A pap a kántor, és még néhány gyerek, csak oda mentek be, ahol a kapun ott volt a jel. Így ez a nap a várakozással telt általában.

Mikor jönnek?

Már délután, vagy csak este? És amikor megúntuk a várakozást, amikor mindenki lefoglalta magát valamivel, egyszer csak megjelentek. Hirtelen csengettyű szó hallatszott, gyorsan kinéztünk az előszoba ablakon, de már akkor a kapun belül voltak nem messze a kerekes kúttól. Lett is nagy kapkodás otthon, gyorsan meggyújtani a kikészített gyertyát, a másik tányérra kirakni a pénzt, amit a szülők ilyenkor erre szántak.

Szinte minden évben azt próbáltuk megfejteni, ki veszi el a pénzt a tányérról... De sosem sikerült. Énekeltek, megszentelték a házat, a karácsony fát, a plébános rákérdezett hányadik osztályban járunk, miért nem lát misén, hittan órán, mi ígértünk mindig valamit, aztán elmentek. Utána kiderült, egyikünk sem figyelt oda, mikor, ki vette el a pénzt a tányérról....

Ezután a karácsony után egyebek is kiderültek.

1989-et írunk, ugye. Lehetett hallani sok helyről, bár az ismeretségi körömben nem történt ilyen, hogy volt ahová bementek a rendőrök, elkobozták a fenyőfát, és jól megbüntették a házigazdákat. Mert ugye ezüst fenyőt tilos volt kivágni. Nem tudtak rájönni, honnan tudják a rendőrök, hogy nekik milyen fájuk van? Ebben az évben kiderült, hogy egy kántor volt a besúgójuk.

Hát így könnyű...

Na, ennyi év távlatából én is rá kell keressek az interneten, mi mikor történt, a hitelesség kedvéért. Tényleg mi volt akkor? Még fehér-fekete tévénk sem volt. Volt egy rossz rádiónk, amit anyum vett. Mármint újonnan vette. Én meg abba a korban voltam, amikor ugye nem jó a gyári cucc, majd én átalakítom...

Meg is terveztem, ja ez lemez játszós rádió volt. Megrajzoltam az új tokot, szépen felnyíljon a lemezjátszó fedele, és fölötte legyen hely három villogó lámpának. Szépen le is lett gyártva minden, csak közben a kedvem ment el, vagy valami, a régi tokot már régen szétszereltem, a darabokban lévő rádiót feltettem a szekrény tetejére, nehogy valakit megüssön az áram. Így hallgattam a híreket. Ha állomást akartam váltani, felléptem egy székre, hogy elérjem a gombokat.

Szóval rákerestem az interneten, hogyan is történt, időrendben.

Két nappal korábban, dél körül mondta be a rádió: elszökött Ceausescu! Ez egy nagy nap volt. Ez egy külön bejegyzés lesz.

Ahogy végignéztem, amint a tömeg kidobál minden Ceausescuhoz kapcsolódó képet, szlogent, könyvet, egyebeket a tanácsháza épületéből. Amikor a mi "Erzsébet királynőnket", aki egy párt alapon odahelyezett polgármester volt (ha jól emlékszem, korondi születésű), csak úgy tudták kimenekíteni a tömeg elől, hogy bement egy mentő autó, ráadtak egy fehér köpenyt, mintha ápoló lenne, hogy mire a tömeg keresni kezdte, már úton lehetett haza felé...

Aztán szépen elindult a tömeg, és vele én is át a központon, a rendőrség felé. Útközben volt egy könyves bolt, aminek a polcain szinte csak a nagy vezér piros könyvei voltak. A tömeg rendes volt...

Nem ment be a boltba, nem tett kárt. Az eladók az ajtóban álltak, kézről kézre adogatták ki a könyveket, amik szépen az utcán égtek el egy kupacban. Aztán tovább mentem, innen max. egy kilométer a rendőrség épülete. Na, azok voltak kiskirályok. Egy boltíves bejáró vezetett az udvarba. Az utcáról nem lehetett látni, mi történik az udvarban. A tömeg szépen összegyűlt. Már nem emlékszem, mennyi volt a létszám, mármint a rendőröké, de egyedül a kapitány mert kijönni az utcára. Mivel nem ő volt a parancs végrehajtó, őt nem nagyon lehetett látni a városban, nem ő büntetett, szívatott, ezért nem is foglalkoztak vele.

Ment a szópárbaj. Aztán megjelent... a nevére nem emlékszem, olyan gazdasági valami volt, fénykorában bement bármelyik üzletbe, rátette a kezét a kassza gépre, mondván, hogy ellenőrzés, és ki is élvezte minden hatalmát. Most azt láttam az egyik pillanatban, hogy egy maflástól kirepül a nutria bőr kucsma a fejéből...

A parancsnok félreállt a kapuból, a tömeg szépen bevonult. Hátul az udvarnak beton elemekből összerakott jó magas kerítése volt, hogy ne lehessen belátni. Itt próbált néhány túlsúlyos "milicista" átmászni, hogy menekülhessen. Persze vissza lettek húzva. Egyre emlékszem, aki félholtra lett verve, mert megérdemelte, és még a kórházban sem merték tartani, nehogy a tömeg bemenjen, és zaklassa a betegeket, hanem felvitték a laktanyába, és oda jártak az orvosok kezelni.

Mint mondtam, ez egy külön bejegyzést érdemel, most csak nagyon vázlatos lesz. Én épp két lánnyal voltam, velük jöttem, lehet, hogy az egyik a barátnőm volt, már nem emlékszem, és nekik meséltem, mint egy idegen vezető, hogy na itt vettek augusztusban ujjlenyomatot, itt készült rólam fénykép profilból, elölről, talán még számom is volt... Közben itt is gyorsan tüzet raktak. A cigányok mindjárt az udvaron felborították a zárt ARO-t, hiába, őket vitték vele a legtöbbet... Aztán vissza állították, kitolták az utcára, ott ismét felborították, és felgyújtották. A tömeg meg állt körülötte, melegedett, amikor egy egy gumi eldurrant a hőtől, kicsit nagyobb lett a kör... Az udvaron másik máglya égett. Ide került minden, ami amúgy nekünk embereknek tilos volt. Ugye írógépet nem lehetett tartani (nem volt akkor egér, meg billentyűzet). Most meg vagy hármat is kidobtak az emeleti ablakból. Karácsony fát nekünk csak azt szabadott, amit a boltban árultak, a szépet vitték Bukarestbe, ide oda. Itt meg minden rendőrnek félre volt téve, ezüst fenyő, legalább két méteres. Hát ezért is kaptak azok, akiket sikerült visszahúzni a kerítésről... Narancs. Boltban alig volt, csak "protekcióval" lehetett beszerezni, itt ugye röpültek az ablakon ki. Amikor benn sétáltunk, csak néztem, amint a feltört vas szekrényekből pisztolyokat, jó kis Kalasnyikovokat pakolnak a hosszú téli kabát alá. Aztán teli tárakat. Egy egy ilyenben 30 golyó van, ilyenekkel pakolták a zsebeket. Utólag visszagondolva, csak néztem, mint a moziban. Mert voltak akik szisztematikusan törték fel a szekrényeket, például besúgók névsorát keresve (néhány nappal később láttam, mi történik ilyen megzsarolt emberrel)...

Nekem eszembe sem jutott, na jó, fiatal voltam. Megláttam egy volt tanáromat a tömegben, még én szóltam, hogy valamit kellene tenni, mert viszik a fegyvereket.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Aztán megjelent egy barátom, akivel a nyáron együtt voltunk a határnál. A kezembe adja azt a papírt, amit azóta minden héten csütörtökön alá kellett írjunk. A következő posztba lefényképezem. Igen, augusztus után, minden héten csütörtökön, délután ötkor gyülekeztünk a rendőrség épület előtt. Kb. egy órát szoktak szívatni, hogy várjunk, aztán aláírtuk a papíron a következő rubrikát. Nem volt előtte kitöltve. Most tudtam elolvasni, hogy valami szocialista nevelésben részesültünk, ilyesmi. Ami még a mai napig bennem van, amikor az épületből kijöttem, láttam, amint a portás fülkében, vagy miben, ahol be kellett jelenteni, ki, hova akar menni, még a falból is ki voltak húzva a különféle telefon, meg nem tudom, milyen drótok... Ekkor a tömeg a laktanyához akart indulni. A városban volt egy szekuritate laktanya, a sorkatonák ruhája nem zöld volt, hanem sötétkék, ha jól emlékszem. Ők szoktak masírozni a rendőrökkel a városban, oldalukon gépfegyverrel (ez nem Líbia, Székelyföld volt a 80-as években).

Megjelent egy tiszt, két katonával az oldalán, fegyver nélkül,  nemzeti színű karszalaggal, és minő véletlen: mindegyik tudott magyarul! Ez azonban kevés lett volna a tömegnek, nem bántották, de nem emiatt nem lett kaszárnya látogatás. A katolikus pap állt fel valami dobozra, vagy mire, és szépen lecsillapította a tömeget, rábeszélve, hogy mindenki menjen haza, este meg legyen a főtéren gyertya gyújtás az áldozatokért

Én ekkor mentem haza, kísértem el a lányokat. Este azért épp a gyertya gyújtás után sétáltunk, amikor a városon átfolyó Békény patak medrében megláttuk a kiégett ARO-t, jó két kilométerre a rendőrség épületétől, onnan, ahol kétszer is felgyújtották.

És jó érzés volt, hogy mától nem volt rendőrség.

Nem volt káosz.

Most is azt mondom, ez benne van a génjeinkben. Legalább is nekünk székelyeknek. Pillanatokon belül meg lett szervezve a védelem. A hírekben ugyanis folyamatosan terroristákról beszéltek. Hogy itt ott csak úgy tömegbe lőnek zavart keltve. Különböző nagyvárosokban, de máshol is. Már aznap éjjel le volt zárva minden városból kivezető út egy teherautóval. Egy egy katona fegyverrel, és egy két önkéntes anélkül teljesített szolgálatot. Csak úgy. Minden autó meg lett állítva, csomagtartó is átnézve. Nyugodtan aludtunk otthon. (Persze egy év sem kellett, hogy a rendőrök jó része vissza szivárogjon, megpróbálva basztatni, többek között az autósokat ha kell, ha nem. Néhányat azért elkaptak, megruháztak, hogy tudja, hol a helye. Volt amelyik könyörgött, hogy a lakótelepen ne bántsák a családját, míg ott, ahova ment, nem oldja meg a lakhatását. Nem bántotta senki).

A Karácsony nálunk másként is érdekes volt. Ma már lehet, hogy nehezen érthető, a népszokások kihalóban vannak. Éjfél után ugye Ádám és Éva névnap van. Utána István, János. Egyik nagybátyám István, a másik János. Az azóta eltávozott keresztapám Ádám. Volt. Mindenkinél jó tíznél több szakaszos ének volt, amit a bejárati ajtóban szoktunk énekelni. Keresztapám jól tudott harmonikázni. Ő jött István, és Jánoshoz zenélni velünk. Amikor mi mentünk hozzá, még egy szakaszt sem bírt kivárni, kijött a harmonikával, és velünk együtt énekelte a dalt, és zenélt hozzá.

Most is ez lett volna az esti program.

De nem volt kedvem hozzá. A szüleim is úgy voltak, hogy inkább délután mennek, nem éjfél után, és estére haza is jönnek. Én meg a híreket hallgattam. Jó húsz perc múlva, már otthon is voltak. Azt mondták, hogy olyan hangos bemondó autó ment, és azt kiabálta, hogy aki teheti, maradjon otthon, mert Marosfőnél állítólag "terrorista gyanús egyéneket" láttak, vagy ilyesmi. Én meg kikapcsoltam a rádiót, felöltöztem, és elmentem önkéntesnek. Az úton az járt az eszembe, hogy én már voltam katona (még 20 éves sem voltam, amikor leszereltem), abban reménykedtem, hogy adnak fegyvert, vagy ilyesmi.

Persze nem így történt. Beosztottak egy  társasághoz, akik szintén önként jelentkeztek. Négyen, vagy öten lehettünk. Az egyiknek volt autója, egy jó kis Dacia. Mentünk össze vissza a városban, ahová küldtek.

Már mindenre nem emlékszem, hol jártunk, csak arra, hogy élveztük. Este, hol egyikhez mentünk, például melegebb ruháért, hol a másikhoz. Olyan emberekhez, akikkel előtte nem találkoztunk. Itt egy kis diós, mákos kalács, ott egy kis pálinka, majd hozzánk mentünk. Most milyen könnyű lenne, mobilon hazaszólni a muternak, hogy a töltött káposztából szedjen ki négy-öt személyre egy kisebb lábosba... Akkor ugye nem volt, hát hazamentünk, egy kis kínálgatás, majd a lábos a káposztával, tányérokkal fel hátul a kalap tartóra. A vasút állomás mellett voltak valami raktárak, oda lettünk küldve. Ezt a karácsonyt a portással együtt, beszélgetéssel töltöttük, és rátapadva a rádióra. Kinn csikorgott a hideg, a portás fülkében jó meleg volt, kis kályhában tüzeltünk.

Hogy hol, nem emlékszem, de "felfegyvereztük" magunkat.

Mindegyikünk beszerzett egy jó méteres botot, vagy lécet. Valahányszor a vasútállomás hangos bemondója vonatot mondott be, mi kisétáltunk négyen, öten, ketten a vonat egyik oldalán, a többiek a másik oldalán "botokkal a kezünkben figyeltük, nehogy terrorista szálljon le", Amikor a vonat elment, visszamentünk a portás fülkébe. Megettük a töltött káposztát, ilyenek.

Ez most vicces, de akkor Sepsiszentgyörgyön is lőttek az állomáson, hallottuk Kolozsvárt is, és néhány vonatnak az oldalán géppuska sorozat nyomok, kilőtt ablakok voltak. Akkor nem tűnt viccesnek. Persze magunkon röhögtünk, hogy mi lenne, ha leszállna egy puskás alak, mit tennénk a botokkal? Szerencsére  terroristát nem láttunk, vaklármának bizonyult a hír.

Mi azért "fel voltunk készülve".

Jó ideig önkéntesek és persze katonák látták el a rendfenntartást. Aki otthon maradt, nyugodtan ünnepelhetett, aludhatott.

Akkor hittünk egy igazi fordulatban.

Azt hittük minden meg fog változni.

De  a régi erők tudtak az új helyzethez alkalmazkodni, így mindig lépés előnyben voltak. Később, a gyárban, ahol dolgoztam, lehetőség volt leváltani a vezetést. Akkor belebonyolódtam a szakszervezetbe. Mert láttam, hogyan akarják, és tudják zsarolni a szintén párt alapon odatett igazgatót. Ekkor azt mondtam, bármi áron, de ő kell menjen. Engem sosem érdekeltek a címek, rangok.

Ekkor már javában benne voltunk a márciusban. Kétszer megvezettek, de harmadszorra olyan választás lett, aminek az lett a vége, amit mi akartunk. Ma már ez a gyár sincs, akkor még 2652 ember dolgozott ott. És ugye jöttek a marosvásárhelyi véres események. A délelőtti műszak, jópárszáz ember a gyár mellett sorakozott, a kabát alatt széklábbal, asztal lábbal, hogy tüntetni mennek, ahogy a többi gyár dolgozói is. Én meg ott ültem néhány emberrel egy irodában, és rábólintottam, hogy én legyek a szakszervezeti elnök(a régit ugye nem fogadták el), álljak az élükre, vegyek részt a városi sztrájk bizottságban, na, meg ugye valakinek felelősséget is kell vállalni...(ha jól számolok, 23 éves sem voltam) De  ez már egy másik történet.

Egy iwiwes ismerősnél bukkantam rá, az ottani alkalmazásban jól kinagyítható, a csoportképen felismertem akkori önmagamat, (sőt a cikk is olvasható).

Nem szeretem helyen voltam.

Bevásárláson.

A család válogatott, pakolt a kosárba, tegyünk néhány kólát, ha vendégek jönnek...

Mi amúgy nem iszunk csaptelep tisztítót.

Megláttam a Pepsis raklapot, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat  éreztem, hogy megkóstoljam. néztek is rám, miért Pepsi? Hiszen soha nem vettem.

Olyan gyerekkori íz iránti vágy miatt futott össze a nyál a számban (mint a Pavlov kutyának), hogy azonnal beraktam egy üveggel, és még mielőtt beraktam az autó csomagtartójába meg kellet kóstoljam.

Jó volt. Hogy ugyanaz az íz volt-e, ennyi év távlatából nem is érdekes.

Annó, gyerekkoromban tornásztam. Az évi három, négy edzőtábor közül az egyik a téli sítábor volt a Gyilkos tónál a téli szünetben.

Délelőtt síeltünk, első évben csak egy kis lejtésű pályán, aztán fel a nagy pályára. Délután a villában erőgyakorlatok, hajlékonyság, egyebek.

Emlékszem a fotelokból ugráltuk a hátra szaltót, és főleg a nagyobbak alatt csak úgy remegett a fafödém, de az épület ma is áll...

Gyakran sírtunk, mire kiértünk a pályára, mert nem volt ám felvonó, hanem jópár kilóméter gyaloglás nehéz bakancsban, síléccel a vállon, nagy hóban.

Alig vártuk az ebédet, még az egyke gyerekek, anyukák kedvencei is megettek mindent.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az edzők sehol sem engedtek felkelni az asztaltól, míg mindent meg nem ettünk. Vendéglőkben, vagy menzán, attól függően, épp hol voltunk versenyen, nem lehetett válogatni. Azóta nem eszem például tükör tojást, mert a vendéglőkben mindig odaégették, és hát azt is meg kellett enni, vagy a köretnek adott rizs, ami olyan száraz volt néha, hogy alig lehetett lenyelni (a rizses húsban megeszem most is, de csak abban).

 A Napsugár Villa éttermében ettünk. A villától kb 300 méter, max 5 (gyerekek voltunk, nem emlékszem pontosan).

Míg vártuk az ételt, az ablakon kitekintve bámultuk a szemben lévő sziklafalakat ( a képen a hátam mögött lévőt, mert ott is van ám), hogy mikor látunk zergéket, amint ugrálnak a majd függőleges falakon, tenyérnyi párkányokon. Volt amikor láttunk, volt amikor nem.

Hogy kiknek volt fenntartva az étterem, nem tudom, de itt ittunk először Pepsit.

Olyan kis üvegeset.

Szigorúan ebéd, vagy vacsora után vehettünk magunknak a zsebpénzünkből. Még a kupakot is hazavittük, gyűjtöttük egy ideig, mint ahogyan a Spearmint, Peppermint rágók papírjait is, amiket érdekes módon sehol máshol nem tudtunk venni, csak a téli szünetben itt. Ott láttunk először félkarú rablót is, játékgépet, de csak nézhettük, pénzt nem dobhattunk bele. Az edzők szigorúan vigyáztak, hogy amúgy sem sok zsebpénzünket hülyeségekre ne költsük. Képeslapokat szoktunk venni, nagyobb városokban bélyegeket (egy időben az egész csapat bélyegeket gyűjtött),　 volt egy edzőtábor, Besztercén ahol például a délutáni kötelező alvás helyett (igen volt ilyen, a napi két edzés miatt), mivel nem tudtunk aludni, hát elvittek egy könyvesboltba, hogy akkor veszünk olvasni valót.

Két óra volt, ha jól emlékszem a kötelező pihenő, ágyban.

Mivel az egész könyvesboltban csak egy könyv volt magyarul, hát mindenki ezt a könyvet olvasta délutánonként: Totya és Peták a két világjáró...

Akkor még nem tudtuk, hogy a kóla a szabad világ egyik jelképe, egyszerűen csak olyan íz volt, amit máshol nem éreztünk, és tegnap újra éreztem (nem írtam, a sztori a 70-es évek vége felé történt).

Jut eszembe, mivel gyerekkoromban narancsot például csak karácsony környékén lehetett kapni, úgy megszoktam, hogy tavalyig csak karácsonykor ettem narancsot.

Hiába van itthon mindig, nekem karácsonykor esik jól, és annyi. A banám, hát egy évben egyszer kétszer.

Mint ahogy a kemény tojást csak húsvétkor eszem. Nagy kísértést érzek, hogy megkóstoljam a sonkát, de kibírom ezt az egy napot már, mert úgy az igazi az ünnep.

Bárány lesz, bár nem tudom olyan jól elkészíteni, mint anyum, töltött bárány, stb. és bár gyerekkoromban nem szerettük a korán kelést, ugyanis egy kosárban vittük a húsvéti reggelit megszenteltetni a templomba, sonka kolbász, pálinka, kókonya (amit csak húsvétkor sütnek kenyér helyett, olyan kuglóf szerű formában, és persze otthon), egyebek, most már kezdem a hiányát érezni ennek a szokásnak.

A sítábor utolsó estéjén a nagyobbak "discót csináltak", valaki hozott egy kazettás magnót, Abba, Goombay Dance Band, ilyenek.

Az edzők nagy unszolására nagy nehezen fel mertük kérni a szintén edzőtáborban lévő kosaras lányokat, akiknek ugyan a mellükig értünk, de jó volt odabújni...

( a nyári, fekete tengeri táborban három év után sem tudtak rávenni, hogy pl. Nadia Comanecit felkérjük, igaz a mindenféle egyéb gátlások mellett itt még nyelvi problémák is közbejöttek)

A másik téli szünetben ittunk legközelebb Pepsit, lehet, hogy az volt egészséges?

A sztorit nem én találtam ki, olvastam. Ha javasolhatom, olvasd el az egész könyvet, bármelyik könyves boltban beszerezheted. A könyv írója H. Dale Burke, a könyv címe:
Hogyan éljünk vezetőként teljes életet? A kevesebb több vezetéselmélet. Az író egy egyházi vezető, és arról ír, hogyan találhatjuk meg az összhangot a munkánk, család, szabadidő között úgy, hogy egyik se menjen a másik róvására. És ezt alkalmazni lehet a mindennapi életben, vállalkozásban, vagy akár egy háztartás vezetésénél egyaránt.

Ajánlom mindenkinek, aki már megpróbálta a még többet dolgozom „szisztémát”, és arra a következtetésre jutott, hogy nem éri meg az áldozat, és inkább megpróbálná a kevesebb több elméletet.

Nézzük a sztorit, persze nem fogom szó szerint idemásolni, csak a lényeget.

Menjünk vissza az időben, az amerikai telepesek korába. Bizonyára neked is vannak emlékeid gyerekkorod indián regényeiből, és van valamilyen elképzelt, kialakult képed arról az időszakról.
Nos az akkori telepesek, úttörők, pionírok, nevezzük bárhogy, összegyűltek a Chicagóhoz vagy St. Louishoz hasonló városokban, azzal a közös elképzeléssel, hogy nekivágnak az akkoriban megnyílt nyugati határvidéknek, hogy elérjék a Csendes óceán kék habjait. Hogy eljussanak és letelepedjenek azon a csodálatos, akkor még ismeretlen vidéken, amit Kaliforniának hívnak.

Felpakolták családjaikat, minden vagyonukat szekerekre, és elindultak közösen az akkoriban igen hosszú és veszélyes úton. Vállalva minden veszélyt a szép, új élet reményében. Kezdetben, át a prérin még jól boldogultak, később egyre nehezebb lett az út. Küzdeni kellett az életben maradásért. Aztán, ahogy közelebb kerültek a mai Colorado Springs és Denver környékére, a nyugati látóhatár hegyei, csúcsai egyre nagyobbra és nagyobbra nőttek.

És egyszer csak ott álltak a Sziklás hegység előtt, ami tömör falként meredezett köztük és álmaik között. Néhány csúcson még hó is fehérlett.
Este a tábortűz körül néhányukban kétségek merültek fel.
Ezen a tájon akarjuk keresztülcipelni a szekeret, a családunkat, a gyerekeinket, minden vagyonunkat? Megéri ezt Kalifornia?



Mások körbepillantottak a sziklás hegység keleti lejtőin, és morfondíroztak.

„Hiszen ez elég szép hely. Egész évben van elég ivóvíz, rengeteg a vad. A vidék kellemes és lapos. Könnyű lenne rá házat építeni. Miért ne állnánk meg és telepednénk le itt?
Miért akarna bárki is átkelni a hegyeken? Már így is milyen messze eljöttünk. Egyébként is, nem elég jó ez a hely? Nekem bizony elég jó!”

„Elég jó ez nekünk, állapodjunk meg!”


Ez a Colorado szindróma. Amikor az életünkben, vállalkozásunkban, családunkban nehézséggel, nehézségekkel találjuk szembe magunkat, egy idő után hajlunk arra, nagy a kísértés, hogy kevesebbel is beérjük, feladjuk álmainkat. Engedünk a ránk nehezedő nyomásnak, és azt mondjuk: ez is elég jó.
Rád bízom, képzeld el, mit jelent ez a családodban, vállalkozásodban, életedben.

Hogyan gyűrhetjük le a Colorado szindrómát?

Ha világos, vonzó képet festünk a jövőről.

Amikor a telepesek azt mondták: „ez elég jó”, egy vezetőre lett volna szükségük, aki másképp válaszol.
„Valóban egész jónak tűnik, de várjatok csak, amíg Kaliforniába érünk! Remek a földje, az óceán a hegyeket éri, s a föld hihetetlenül olcsó! S végül a hátsó udvarunkban lesz Hollywood, Disneyland, Malibu Beach, csakúgy mint Big Bear és Mount Baldy síparadicsomai! Délelőtt szörfözhetünk, délután pedig síelhetünk a hegyoldalban.
Ezt nem tehetjük meg Coloradóban. S egy napon annyit ér majd a tanyánk, hogy az árából akár saját várost vehetünk Coloradóban!”

Na jó! Az író bevallja, hogy picit elragadtatta magát, kaliforniai lévén. Az akkori vezető nem láthatta előre mindezt ennyire részletesen
De, ha az utazókat emlékeztetik rá, milyen előnyei vannak, ha folytatják az utat, új motivációs erőt kapnak.

Tarts velem, tudok egy utat, ami átvisz a túloldalra, ahol megvalósulhatnak álmaid!
Elmondom mennyibe kerül, és miért éri meg!
Mi lesz a hasznod, ha megteszed az utat?
Aztán dönthetsz! Kimozdulunk a garázsból, ahol jól elvagyunk, vagy elég jó az ami van?

balazsisandor
 

Azt ismered, hogy mi a különbség a patkány és a mókus között?
A mókusnak jobb a PR-ja...
 

Az jutott eszembe, hogy bármennyire utáljuk a patkányokat, azért minimum egy Nobel Békedíjat, vagy valami hasonlót megérdemelnének az emberiségért tett "önkéntes" szolgálatukért, nem?
Lassan nem tudunk úgy kilépni a lakásunkból, hogy előtte nem kísérleteznék ki patkányokon, hogy jó-e az nekünk, egyáltalán merre menjünk? Tudod, mint a bányákban. Ha futnak a patkányok, hát futnak az emberek is...
Most egy békésebb kísérletről olvastam.
 

Egy labirintus kísérlet, aminek a lényege, hogy ha ezer patkány, így vagy úgy átjut egy labirintuson, nemsokára a többi patkány, aki nem vett részt a kisérletben, sokkal hamarabb megtalálja a labirintus végét, mint az az első ezer. Vagyis amilyen információt megtapasztaltak az elsők, az később a többi egyednek is a rendelkezésére áll.
Most értettem meg egy kedves ismerősöm pár évvel ezelőtti mondatát, miszerint az emberi fejlődés egy "történelmi igazságtalanság", hiszen mi felhasználhatjuk az elődeink tapasztalatát anélkül, hogy meg kellene fizetnünk azt a bizonyos árat, amit ők megfizettek a tapasztalatért.

Más kérdés, ha mi mégsem élünk vele, és még egyszer megjárjuk azt az utat, amit fölösleges, mert már tudtuk, hogy mi lesz a vége.
Egy nagyon egyszerű példával írják le, ezért nem próbálok mást kitalálni, ha már egyszer ezt megértettem.
 

Képzeld el, hogy egy idegen városban vagy, és egy ismerősödhöz tartasz, aki a Béke utcában lakik. De te nem tudod hol van. Mit tehetsz?
Beszállsz egy taxiba, és mondod a taxisnak a cimet. Ha tudja, a legrövidebb úton odavisz. Ha nem tudja hol a Béke utca, akkor beszól a díszpécsernek, aki kihangosítja a többi taxisnak a kérdést.

Mivel valószínű, hogy egy vagy több taxis már járt a Béke utcában (az információ ott van valamelyik fejében), ezért valamelyik el fogja tudni mondani, merre kell menni, ezután a te taxisod, oda visz, ahová kérted.
 

Ha rossz a kedved, bizonyára a körülötted lévőkre is " átterjed", ha boldog vagy, ugyanúgy.
Bármit okozol másnak, azt ugyanúgy megérzed, legyen öröm, fájdalom (most per pillanat a hazug embert hamarabb utolérik... jut eszembe).
Akkor miért nem inkább örömet oszasz meg másokkal, ezáltal te is boldogabb leszel.

A tanulság tehát: az információ valahol megvan.

Csak kérned kell, amire szükséged van, szólj a taxisnak, és ó szállítja az információt.
Nekem tetszik.

Gyerekkoromban, suli után nagybátyám asztalos műhelyében dolgoztam. Volt egy öreg rádió, amiből az azóta eltávózott asztalos bácsival a Szabad Európát hallgattuk.
Mindig csavargatni kellett, mert hát zavarták az adást. A délutáni randevú, a tinédzser parti ment általában, én azomban sokszor áttekertem a román szabad európára.
 

A magyarral ugyanis az volt a bajom, hogy mindig ugyanazokat kérték. Gyöngyhajú lány, Homok a szélben, ilyenek, amik egy idő után a sok ismétléstől unalmasakká váltak. A Metronom nevű román délutáni adásban, viszont egyetlen román zenét nem kértek, de volt Black Sabbath-tól a Duran Duranon át Ozzy, Dio, Page, Plant és egy sor más. Azonban a hírekre mindig vissza kellett tekerni a magyarra, az idős asztalos ki nem hagyta volna...

Azt azonban sosem tudtam megérteni, hogyan lehetséges, hogy Dobos Ákos (remélem jól emlékszem a nevére) ül New York egyik stúdiójában, vagy Kölnben Cseke (Péter vagy László?), beszélget egy mikrofonba, én jópárezer kilóméterrel arrább, csak tekergetem a gombot, és hallom, ugyanabban a percben (még ha zavarják, akkor is).
A tévéről ne is beszéljek.
Telefon?
Mobil?
 

Internet? Még a sima írógép működését is csodáltam, de az az internet, ez még érthetetlenebb, és persze annál érdekesebb.
Vagy képzeld, állsz a benzinkútnál, beleöntesz valami folyadékot egy kis nyílásba, aztán beülsz, elfordítod a kulcsot. És elkezdesz gurulni. Oda, ahová akasz!
Tudod, mi történik aközött, hogy lecsuktad a tank födelet, és elkezdesz gurulni?
Én nem. Megmondom őszintén, nem is érdekel. De működik. Gurulok. És ez a lényeg.
Szerencsére vannak olyan emberek, akiket pont ez érdekel. És megcsinálják.
 

Mi nem kell tudjuk, hogy működik a tévé, telefon autó, internet stb. csak használjuk, mert működik. Mi másban vagyunk jók, és jól kiegészítjük egymást.
Nemrég olvastam, hogy a gőzmozdony valójában egy eltúlzott teafőző.
Valaki addig nézte a teafőzőből kiáramló gőzt, hogy mozdonyt készített.
Gondolom párszor megégette a kezét, lehet, hogy felrobbant a műhelye, de megcsinálta.
És mivel kezdődött?

Egy gondolattal.

Mennyire fontos, hogy tudjuk, mi hogy működik? Vagy elég, ha tudjuk, hogy működik, és használjuk?
 

A budai ciszterci Szent Imre gimnázium Latinovits Zoltán diákszínpada tartott előadást nálunk tegnap este.

Egész héten bizonytalan volt, hogy el tudom-e kísérni 11 éves lányomat, de mindenképp kiváncsi voltam, milyen nyomokat hagy benne egy színházi előadás.

Kivülállónként figyelem a fejlődését, úgy kívülállóként, hogy nem szólok bele, nem erőltetem semmire, ha van kedve csinálja, ha nem tetszik valami, akkor nem.

Egy évet kézilabdázott, de valamiért megunta, vagy valami történt, hát nem erőltettem.

Most dobolni tanul, már második éve, én csak örültem, mikor most ősszel újra beíratkozott, bár volt egy kis gond, hiszen a tanár néni, akivel a tavaly nagyon jól kijöttek, idéntől már nincs, helyette más van. De úgy néz ki, működni fog a dolog az új tanár nénivel is.

Nem nagy kedve volt menni, de le kellett jelentkezni az osztályfőnöknél, aztán beült az osztálytársai közé. Így én beültem a hátsó sorba.

A produkció szerintem celebeket megszégyenítően jó volt. Pördős, vagy csak én lassultam le az évek folyamán, de végig oda kellett figyeljek, hogy le nem maradjak a sztoriról.

Középiskolás diákok, rengeteg befektetett szabadidővel, munkával, hegedűszóval, amiről első pillanatban ugye az ugrik be, hogy playback, de nem!

A két srác tudott hegedülni! A többiek énekelni!

Annó, a nyolcvanas években én is tagja voltam egy amatőr színjátszó társulatnak.

Így tudom mennyi munka, próba van egy ilyen produkció mögött.

A fizetség, a taps mégis mindent megér.

Az un. kiszállások voltak a jutalom. Amikor elutaztunk Székelyudvarhelyre, vagy pl Marosvásárhelyre, és napi két előadás volt a környező falvakban, településeken.

Olyan helyeken jártunk, ahol például 20 éve nem volt semmilyen előadás, vagy például a művelődési házat csak egy kis keskeny gyalogos hídon lehetett megközelíteni, ott kellett a buszról behordani a díszleteket, ruhákat.

Előadás végén a közönség segített visszapakolni, a cuccot.

Mert az esti előadás után terülj terülj aztalkám várt.

Volt ahol a polgármester (tanácselnök) a mondókájába belekeverte a pártot meg a szocialista mit tudom én mit, volt ahol egyszerüen a pohár borral a kezében, csak azt mondta:

Keddves székely testvéreim...

Aztán jött a töltött káposzta, bor, nóta, és írány vissza a szálloda, ahol sokszor hajnalig folytatódott a muri.

A csoport nagy része dolgozott valamilyen munkahelyen, csak pár diák volt, és a munkahelyről való elkérezkedés sem volt egyszerű.

Szombat vasárnap is kellett dolgozni, ugye a szocializmus, az export.

Én legalább is nem kéreztem, csak bejelentettem, hogy csütörtök péntek, szombat, vasárnap nem jövök.

Ha kérezek, úgysem enged el a mindenható "mester".

Hó végén persze volt minusz 5-10% levonás a borítékban.

Emlékszem, talán Korond lehetett, az esti fél nyolcas előadás kezdetekor senki nem volt.

Mi készen álltunk, és sehol senki.

Aztán valaki mondta, hogy várni kell. Az emberek hazamennek a mezőről, először elrendezik az állatokat, és majd utána készülnek, és jönnek.

Persze mi megvártuk.

És a káposzta sem hűlt ki a végére.

Amint kigyulladt a piros lámpa a fejben, hogy game over, csak egyre lehetett gondolni: nem mozdulni.

Hol a kutya lihegett a fülembe, hol a puskacső ért hozzá, idegesek voltak, meg féltek is, gondolom, nem akartam, hogy megremegjen a mutatóújja...

Aztán a hosszú menetelés.

Nem volt több, talán két-három kilóméter a határátkelőhely melletti laktanyájukig.

Volt futás, hasalj, kúszás.

A kúszásnál az a szar, ha az ember össze van bilincselve valakivel, hogy ha nem hozzák "szinkronba" a mozgást, hát egyre jobban szorul a bilincs.

Hát össze is szorult mire rájöttünk, vágott rendesen. Közben a jelző rakéta hatására innen onnan jöttek még kettesével, a végén voltak vagy nyolcan tízen, meg vagy három kutya.

Persze az újak mindig megkínáltak bakanccsal, puska "tussal", ököllel, a régiek, vagyis akik elkaptak, már nem bántottak, ők boldogok voltak, mert ezért nekik egy hét eltávózás járt.

Ők már haza gondoltak.

Ha jól belegondolok, végül is a jelző rakéta volt a mi tüzijátékunk.

Útközben, kb. még hármat lőttek fel különböző helyeken. Nemcsak mi voltunk "akcióban".

A laktanyában egy szobába, kamrába kerültünk. Egy óra múlva már nyolcan voltunk.

Amire emlékszem, ott térdeltünk sorban, az orrunk egy araszra a faltól, aztán mindig bejött egy katona, és adott a hátunkra, ide oda, míg elfáradt, akkor átadta a gumibotot a következőnek.

Néha lefejeltük a falat, de érdekes, valahogy nem a fájdalom volt a legfontosabb. Legalább is úgy emlékszem, akkor nem ez volt fontos. Összehúztuk az izmokat, amikor tudtuk, hogy érkezik az ütés, egy idő után azt hiszem már nem fájt.

Még egy érdekesség, ami megmaradt.

Néhányan bejöttek, és azt parancsolták, hogy énekeljük a román himnuszt.

Egy darabig csendben voltunk, de amikor ütni kezdték a sort, hát nótázni kezdtünk.

A suliban annó, minden reggel 8-kor, az első óra azzal kezdődött, hogy el kellett énekelni a himnusz első szakaszát. Ami úgy kezdődött, hogy "három színt ismerek a világon", ami rendben is volna, csakhogy a himnusz hét vagy nyolc szakaszból áll. Állt, ugyanis azóta már nem ez a himnusz van érvényben.

Apropó! Sose értettem, igaz utána sem néztem, hogy például Budapest zászlójában miért van ugyanaz a három szín. Mindegy.

Naszóval, nóta indult. Három szakaszt valahogy összenyekeregtünk.

De hát ez csak három.

Egy hosszabb csend következett.

Aztán valaki elkezdte újra előlről!!!!!

Esküszöm így volt.

Még egyszer elénekeltük az első három szakaszt. Azt hittem csak időhúzás lesz, addig sincs verés, de a főpoén:

A törzskönyvezettek nem vették észre! Hát ennyit tudtak.

Azért törzskönyvezettek, mert úgy 85-86 után már magyar sorkatonát nem tettek a határra.

Volt egy ismerős, aki úgy került oda, hogy megnyert egy lövészetet.

Naná, hogy a legjobb céllövők kellettek.

Csakhogy ő átengedett valakiket az általa őrzött sávon, így elhelyezték.

Valahogy reggel lett, megérkeztek a tisztek, és megszünt a gumibot. Szépen elmondtuk az irodájában azt, amit előre is megbeszéltünk.

Például, hogy a vonatról egyből a kukoricásba mentünk, ilyenek.

Amikor berajzolta a térképre a helyzetünket, derült ki, hogy 100 azaz száz méter volt a határig vissza.

Néztünk mint a moziban.

Ez vasárnap reggel volt. Délelőtt bevittek Szatmárnémetibe, egy ideig egy kenelben álldogáltunk bezárva, majd a rendőrség épületébe vittek.

Itt már 30 fölött volt a létszám.

Kihallgatás, ez az, minket fiukat (21 éves voltam) lenyírtak nullás géppel.

Ja, hogy svédasztal nem volt? Még vízért sem nagyon engedtek ki, de a legdurvább az volt, amikor éjjel, amint a székeken ülve próbáltunk bóbiskolni, nem engedték kinyítani az ablakot, és hát a melegen kívül marhe kevés oxigén volt annyi emberre.

Mint utólag kiderült, ezalatt otthon mindenkinél családlátogatás volt, és elkérték a rendőr utiköltségét, ugyanis másnap egy helyi rendőr vett át, hogy hazavigyen.

Előtte aláírtunk egy papírt, hogy többé be nem tesszük a lábunkat Szatmárnémetibe.

Érdekes, azóta nem volt dolgom arrafelé.

Mivel voltunk négyen tök kopaszok, hát, már a hogy kijöttünk az épületből levette rólunk a bilincset, és a vonaton sem használta.

Még az volt szép, amikor otthon végigvonultunk a városon a rendőrség épületéig.

Itt vettük hasznát a  testvéreknek. Vagyis a szüleiknek. Egy pofon nem csattant el. pedig mások, akiket hasonlóan visszahoztak, nem úszták meg ilyen könnyen.

Szívattak persze, de csak szóban, ja, hogy felsöpörtük az udvart is?

Hétfő este már mehettem is dolgozni, hiányzás sem lett.

Csak várni kellett a következményeket.

Amik ugye meg is jöttek lassan.

Ez most csak egy vázlat lesz.

Az egész sokkal bonyolultabb, ha ráérek szétszedem, és részekre bontom.

A helyszín Erdély, pontosabban Gyergyószentmiklós, 1988 augusztus.

Előzményekről annyit, hogy mióta a csúnyácskámat elől hordom, tudtam, hogy ott nem fogok élni. Mármint abban a környezetben (Ceausescu), ezt majd bővebben ki kell fejteni, hogy is alakult, kb. egy 14-16 éves gyerek gondolkodása alapján.

Az sem volt mindegy, kivel mit beszél az ember.

Most röviden annyit, hogy egyszer csak jött egy lehetőség.

Mindig voltak lehetőségek, csak nem volt meg a minimum 50% esély sem.

Ennél úgy tűnt megvan.

Átmenni a határon Magyarországra, aztán tovább Ausztriába.

Átrágtuk a lehetőségeket. Volt akinek sikerült. Volt akinek nem.

Lelőhetnek. Megerőszakolhatják a lányokat. A verés az annyira természetes volt, hogy annak nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget.

Azért reménykedtünk, hogy a vesénk, májunk ép marad, ha nem úgy jönnek össze a dolgok.

Egyikünknek volt rokona a határ mellett.

Egy országon belül nem lehetett csak úgy lófrálni. Kolozsvártól nyugatra, ha nem tudtad igazolni hová mész, simán leszállíthattak a vonatról.

Persze ezzel is vigyázni kellett, ki a rokon?

Nem-e besúgó?

Egyebek.

De túl nagy választék nem volt, hát bízni kellett.

Az ő kockázata az volt, hogy ha elkapnak, és megtudják, hogy náluk voltunk, hát meghúrcolják. Meg is fogadtuk, semmilyen körülmények között nem fogjuk kiadni a nevűket.

A csoportból két testvérnek az anyja a "tanácsnál " dolgozott.

Ez azért volt jó hír, mert ha bukik a projekt, és visszahoznak, az otthoni rendőrségen számíthat a szülő. Vagyis megint kevesebb verés.

Na akkor a "hosszú hétvége" tömören. Egyelőre.

Szülőknek azt mondtuk, pénteken kimegyünk bulizni a Gyilkos tóhoz. Máskor is volt ilyen, elhitték.

Mi azonban Szatmárnémeti felé robogtunk. Négy srác, meg egyiknek a menyasszonya.

A terv szerint 20.-án Budapesten néztük volna a tüzijátékot...

Emlékeim szerint minden simán ment az úton, kevés csomag, csak annyi ami odaútra kell.

Este végre "magyar tévét" néztünk. Nálunk nem lehetett befogni.

A megbeszélés: Kb 5 km a határ, bal oldalt a Szamos töltése a tájékozódási pont éjjel, jobbról a kivilágított határátkelő hely. Lényeg, egyikhez se kerüljünk túl közel.

Valahol középen van egy erdő, amit pár éve piknikezésre használtak, de aztán valami miatt eltiltották a helyieket onnan. Nem tudták mi van ott, hát arra is vigyázni.

Szombat délelőtt egy óvatos séta a határ felé a főúton, persze csak ketten, nehogy valami határőr járőr igazoltasson. Útközben, míg kijutottunk a városból, az agyunkra ment, hogy minden udvaron legalább egy kutya, végigmenni észrevétlenül az utcán egyszerűen nem lehetett. Na megnéztük a terepet, kukorica míg a szem ellát, aztán vissza a szállásra.

Délután kettesével "kiszívárogtunk" Szatmárról, hogy aztán minél hamarabb be a kukoricásba. Lassan haladtunk, hogy ne nagyon mozogjon a kukorica szár teteje.

Átmásztunk néhány vizesárkot, vagy mit, ami a határral párhuzamosan lett építve, gondolom, amolyan tankcsapda. A legtöbbe térdig iszap, víz vagy volt a tetején, vagy nem.

Sötétedésre értük el az erdőt, előtte még egy árok. Aztán észrevettünk egy magaslest őrrel.

Hát nagy ívben kikerültük az erdőt, közben figyelve a Szamos töltést.

Augusztus 19. éjszaka. A lehető legrosszabb. Telihold. Egy levél sem mozdul, csak mi megyünk, ha jól emlékszem még viccelődünk is halkan persze.

Egyszer csak megint vége egy kukoricásnak. Kikúszok óvatosan körülnézni, mi következik.

Hát egy vizes árok. De ez aztán tényleg tele vízzel, a másik oldalon egy út, és utána csak fű, vagy bozót, már nem tudom, lényeg: nem kukorica.

Tanácskozás.

Át kéne úszni. Ötből ketten nem tudnak.

Amúgy meg hűlyeség, mert a legkissebb vízmozgást is, kilóméterekről észre lehetne venni a telihold miatt.

Nem marad más, átjárót kell keresni.

Találunk egy föld átjárót. Hason kikúszok az útra, sehol semmi. Visszamászok az átjáróra, és intek, hogy jöhetnek.

És amikor mindenki rajta van a földnyelven, honnan, honnan nem, ott egy német juhász kutya.

Durr bele!

Tudtuk, hogy akció vége.

Aztán katona bakancsok hangja az úton, valamint a semmivel össze nem hasonlítható hang: "amikor csőre töltik a fegyvert".

A kutya össze vissza szaglászott, ha nem mozdultunk, nem morgott. Hát nem mozdultunk.

Megérkezett két katona, közel sem jöttek, míg világító rakétát nem lőttek ki.

Utána kettessével összebilincseltek. Mi hason fekve vártunk, addig nem mertek semmit tenni, míg még két társuk elő nem került.

Ekkor már tudtuk, hogy a tűzijátékot nélkülünk rendezik meg "Pesten".

A "java persze csak ezután következett"...

Képzeld magad 1983 környékére. Plusz minusz egy-két év.

Hol voltál, mit csináltál akkor?

Mit is csináltam én?

Épp a „kondukátor”  fénykorában éltem.

Ezt a házikót később kezdte építeni, csak érdekességként kerül ide.

Hargita ugye nagyon messze volt Bukaresttől, de nemcsak mi, az egész ország.

A Szabad Európát hallgattam ahol csak lehetett, persze csak úgy, nehogy valaki más is meghallja, felnyomjon, és megüssem a bokám.

Nem volt tévénk, még kazettás magnó sem.

A tévé nem hiányzott, mert csak este 8-tól 10-ig volt műsor, amiből fél óra híradó, hol járt az elvtárs, vagy a felesége, aztán egy óra munkalátogatások, és végül a híradó megismétlése.

A  Bilboard Magazin 100-as listáját Bonnie Tylor teljes szívfogyatkozása vezette hónapokon át, a BBC minden vasárnap adott egy fél órát a héten megjelent kislemezekből, virult a Culture Club, Duran Duran, a délutáni randevúkat hallgattam nagybátyám asztalos műhelyében meló közben, suli után, de egy idő után meguntam, hogy a magyarok csak a gyöngyhajú lányt, a homok a szélbent kérik, ezért áttekertem a metronomra, ami ugyanaz, csak románul.

Ezt imádtam. Ugyanis a világ bármely tájáról kértek, küldtek zenét az otthon lévőknek, de egy darab román dalt sem kért senki. Igaz, amit ott csináltak, és könnyű zenének hívták, hát...

Naszóval csak Black Sabbath, Deep Purple, később Rainbow, Whitesnake, Page, Plant, Coverdale, Ozzy stb., így nem csoda ha ezt jobban szerettem.

Persze ha a műhelyben az idős asztalos engedte, ő ugyanis nem szerette ezt a zenét, és egész órakor vissza kellett tekerni a magyar hírekre, ami nem volt könnyű, mert ugye azt is zavarták.

Akkoriban, vagy talán picit később jött be a jegyvilág.

Napi egy kiló kenyér, havi egy kiló cukor, liszt, olaj , stb. de az megér egy külön misét.

Valamit már akkor tudtak az egészséges életmódról?...

Viszont, ha volt egy családi esemény, bármi, mi vittük a pékségbe a lisztet tojást kenyérnek. A többiről szintén egy másik bejegyzés.

Nem csoda, ha rengeteg könyvet olvastunk, könyvtárba, színházba, moziba jártunk.

Hú, a Bud Spencer filmek akkor jöttek be, széles vászon, minden ami kell.

Azóta megútáltam, mert itt a fejlett nyugaton, ha húsvét, ha karácsony, azóta is ezek mennek.

Hát egyszer, már nem emlékszem, honnan jött az ötlet, hogy Rejtő művét, átírom színpadra.

Meg is csináltam.

Le volt fűzetbe írva szépen, ahogy gondoltam.

Le kellett volna gépelni. Persze akkoriban magánszemély birtokában nem volt, nem lehetett írógép.

Egy barátnőm, hogy pont akkori-e, vagy későbbi, már tök mindegy, egyik gyár irodájában dolgozott. Azóta már a gyár sincs meg, lebontották, egy részéből, vagy helyette szállodát építettek.

Hát délutánonként, már nem emlékszem, hogyan kerültük ki a portást, vagy engedélyt kaptam, nem is fontos már, ott ültünk az irodában, és én diktáltam, ő meg gépelt.

Igaz, nem magyar betüs írógép, de az ékezeteket később hozzáadtam.

Azóta is ott, vagyis itt van egy dobozban egyéb emlékekkel együtt.

Pár éve olvastam, hallottam, hogy ugyanazt a művet, más is érdemesnek tartotta színpadra átírni, sőt Kaposváron volt először bemutatva, majd a nemzetiben, a napokban rákerestem, és többek között ez jött ki.

Hát mindenképp meg fogom nézni valahol, és összehasonlítom a kettőt.

Van úgy, hogy az ember nincs jó helyen jó időben, persze van más is a kis dobozban, emlékszem a Jethro Tull Lax X, vagy valami ilyesmi zenét képzeltem hozzá.

Lassan itt lesz az idő, hogy elővegyem ezeket a régi, meg nem valósított álmokat, és megvalósítsam.

Azt hitted lemondtam róluk?

És Te?

Hogy állsz a gyerekkori álmaiddal?

Nem, nem a mozdonyvezető, doktor nénisre gondolok, picit ugorjunk előrébb.

Azokra, azokra!

Ugye nem mondtál le róluk, csak parkoltatod?

Egyelőre.

Tudod mit?

 Írd meg nekem, akár privátban, hogy számon tudjam kérni rajtad később.

Mit szólsz hozzá?

   Kézilabda, dob, gokart.

Nem éppen lányos sport, de ki kell próbálni.

A zseni mindenkiben ott van, csak meg kell keresni, és hagyni, hogy előjöjjön belőle.

Nem a mi nem sikerült álmunkat kell kiverni belőlük, hagyni kell kibontakozni.

Mi csak nézzük, és segítünk.

Ennyi.

Történt egyszer, hogy autóval utaztam 750 km-t.

Menet közben derült ki, hogy csak két CD, pontosabban két kazetta volt nálam.

Az egyik, Mike Oldfield: Tubular Bells, a másik egy Guns'n Roses balladák.

Hát ezeket váltogattam, míg nem kaptam kölcsön a célállomáson másokat is.

Mondanom sem kell, hogy mindkét anyag a sok hallgatástól "mély lenyomatot hagyott a tekervényekben".

Azóta eltelt pár év, és most egyik nap fogtam egy pár CD-t, hogy meló közben hallgassam.

Deák Bill, U2, Bruce Springsteen, Tubular Bells, stb.

Már nem emlékszem, hogyan került hozzám a csőharangok, lehet, hogy valami tescós leárazásnál került "véletlenül" a kosaramba, a lényeg, hogy amikor sorra került, elkezdtem hallgatni. És vártam.

A váz nagyjából hasonló volt, de a számomra fontos részek hiányoztak.

Megnéztem a dobozt, nem másolat, "eredetinek vehettem".

Annyira hiányoztak, hogy csak léptettem, léptettem a számokat, és nem volt benne a lényeg.

Elterelte a figyelmemet a munkáról, éppen vakoltam, és annyira nem volt jó, hogy kivettem, és inkább a Főnököt hallgattam.

Hamis CD-re nem lehet vakolni, dolgozni!

A gyenge utánzatból nem hiányzott más, csak a lényeg.

Pedig eredetinek árulták.

A tegnap ugyanilyen élményem volt. Sajnos, nem bírtam megvárni a harmadik előadót, mert éreztem, nem fog olyat mondani, ami fontos lehet.

Ha másolásról beszélünk.

Tegyünk egymás alá 10 papírt, közéjük indigót, és írjunk rá valamit.

Aztán nézzük a másolatokat.

Hiába nyomjuk a tollat az eredeti papíron, a negyedik, ötödik már halványabb lesz, a vége már alig olvasható, de az is lehet, hogy a saját kreatívitásodra is szükség lesz, hogy kitaláld mi van a 10. oldalra írva.

Tanulság:

Soha ne vakolj hamis CD-re!

Az igazi élmény az eredetin van...

Kolbászhúsra fektetve.

 Ennyit megérdemel. Meg nem ég oda az alja...

A recept annyira titkos, hogy én sem tudom, most alakul, ha nemcsak én fogok enni belőle, akkor én leszek a Stahl Sanka, és könyvet adok ki.

Ez csak vicc, a sütés az véresen komoly.

Alig lehet beszerezni az alapanyagot. Gyerekkoromban mindig vettünk vagy egész, vagy fél bárányt pásztoroktól, tulajdonosoktól (nem ausztrált), így enélkül nem volt ünnep.

Most meg van comb, lapocka és kész.

Hogyan töltsem meg? Igaz, azt sem tudom, melyik részét szokták, és mivel.

Ez egy vadiúj sült lesz.

És a szertartás. Este fonott kosárba szépen berakni sonkát, kolbászt, sült bárányt, otthon sütött kenyeret, vagyis Kókonyát, amit csak ilyenkor sütöttek, na persze pálinka. Kis fenyőág díszítésnek.

És a vita a gyerekek között, hogy reggel ki keljen korán.

A katolikus templomban 7-től volt mise, ami után megszentelték a kosarakba vitt ennivalót, de mi "csaltunk", ugyanis a református templomban 6 kor kezdődött a mise, így 8-ra otthon voltunk a reggelivel, igaz, korábban kellett kelni.

Na, ezt nem szerettük mi gyerekek, de ha már felébredtünk, akkor már minden jó volt.

Az ajándékokról nem is beszélve.

Lassan 20 éve nem szentelték meg a húsvéti reggelimet.

Sebaj, legközelebb hazamegyek, és már én ébresztem a gyerekeket. Ha le nem ráznak, hogy menj egyedül, ha nagyon akarsz...

Tényleg, van pár dolog, ami 20 éve nem úgy van, ahogy szeretném, de ez legyen egy másik bejegyzés.

Megnézem a sütőt, már folyik a nyálam, mint a Pavlov- kutyáknak.

Halálosan komoly Rt.

Hamarosan.

5000 dollár egy lelőtt betörőért?

Kifogyott az összes tollam.

Bementem egy üzletbe, amúgy szeretek papír írószerek között kotorászni, szeretem a papír, egy új könyv illatát. Nézegettem milyen tollat vegyek? Olcsót, de sokat, vagy egy jobbat.

Aztán megláttam egy töltőtollat.

Nem Parker, sima. Anno a suliban csak ilyennel írhattunk, a golyóstollal gyorsan lehet állítólag, és elrontja az írást.

Akkoriban nem sok választék volt. Volt a sima, amivel, mint egy fecskendővel, felszívtuk a tintát a tintás üvegből. És volt a "profi", amit lehetett csavarni, úgy szívta fel a tintát. Ha jól emlékszem, ennyi volt a választék.

Egyszer majdnem cserbenhagyott a tollam

Egy felvételinél pont.

 

Nekünk 11. osztályba is kellett felvételizni. Az aktuális suliban 10. után megszünt az elektrotechnika szak (amit ha elvégez az ember, villanyszerelő, ilyesmi lett volna).

Választhattunk, vagy maradunk a mechanikán (esztergályos), vagy átmegyünk a másik, erősebb suliba tovább tanúlni az elektrót.

Én persze egyiket sem akartam, pénzt akartam keresni, de a tanárok, na meg otthon azt mondták szó sem lehet, hát elmentem beíratkozni.

A suli előtt találkoztam az egyik lány osztálytársammal. Matekból ő volt a második legjobb az osztályban, és én 9-10.-ben nemhogy róla másoltam a házi feladatokat, hanem csak odaadtam a füzetet, és ő lemásolta nekem. A fizikát például, más másolta.

A suliban ismertem majd mindenkit, hiszen ott jártam az 1-8-at, jópár tanár gyereke velem járt, tudtam, mi hol van, így gyorsan beíratkoztunk.

Amint ott tébláboltunk, tablókat nézegettünk a folyósón, birizgálni kezdte a csőrömet, hogy míg az elektrón kétszer annyian íratkoztak be, mint ahány hely volt, addig a matek-fizikán csak kettővel voltak a létszám fölött.

A suli előtt mondom matekzseni osztálytársnőmnek: íratkozzunk át.

Hűlye vagy?- volt a válasz.

Mennyivel jobban hangzik, hogy a matek fizikára nem jutottam be, mintha azt mondanám: kiestem az elektróról- próbáltam érvelni.

Leültünk egy padra, kértem 5 perc gondolkodási időt.

Letelt, és nem lettem okosabb. Nem volt más választásom, mint felírni egy papírra, hogy igen, egy másikra, hogy nem, összehajtogatni, összekeverni, feldobni, majd becsukott szemmel választani egyet.

Az igent választottam. Mivel a lányt nem sikerült meggyőzzem, hát egyedül mentm vissza, és kértem meg az íróasztalnál ülő történelem tanárnőt, akinek a fiával jártunk előtte egy osztályba, hogy tegyen át a matek-fizikára. Picit morgolódott, mert ugye a sorszámokat ki kellett javítgassa, de átírt.

Volt 6 nap a felvételiig, és 6 könyv. 9-10.-es algebre, 9-10.-es mértan, 9-10.-es fizika.

Bezárkóztam, és napi egy könyvet átnéztem, már amennyire lehetett.

Aztán irány a felvételi. Csak a személyi igazolványt, és írószert lehetett vinni, zsebek üresen.

Kiosztották a feladatlapokat, megmondták, aki forgolódik, hozzászól máshoz, azt kizárják. Ott ültem a sötétkék egyenruhámban, világoskék indemben, piros nyakkendőmben, akkoriban a fiuknak mind ilyen volt.

Veszíteni valóm nem volt, legalább is akkor úgy gondoltam, csak az járt a fejemben, hogy tényleg szépen hangzik: kiestem a matek-fizikáról. Főleg a csajok előtt. Olyan komolyabb...

És elő a tollat. A világoskék ingemen egy nagy sötétkék paca. A reggel feltöltött toll jó része kifolyt a belső zsebembe.

Hát kivert a víz. Forgolódni nem mertem, én hülye, csak ezt az egy írószert vittem, megnéztem, alig maradt valami a tollban.

Életemben olyan pici betükkel nem írtam, a sárga irígység öntött el látva, hogy a többiek oldalakat számolnak a piszkozat lapokon, én meg csak azt mertem ott számolni, amit fejben tényleg nem tudtam. Egy normál méretű füzetlap egy oldalának kb. negyeden volt apróbetüs számítás.

És be tudtam fejezni anélkül, hogy kifogyott volna a tinta. Hú...

(Ja, és 26 helyre 19.-nek sikerült a felvételi, úgy hogy két évig oldhattam a matek és fizika feladatokat ezerrel. Igaz, csajozásnál azért számított, amikor rákérdeztek: Hová jársz?...)

 

Hát nem golyóstollat vettem. Alig vártam, hogy kipróbálhassam.

Nincs rohanás, szépen serceg, ahogy kell, nem ereszt. Jó írni vele.

Ezzel írom át az iparostitkok szövegét "Itt van az ősz, itt van újra" szlogennel, vagy valami hasonlóval, készítek egy kamikaze reklámot, ez is hamarosan, és a szeptembertől év végéig lévő időt mihamarabb feltöltöm melóval. Így jobban fogok tudni figyelni egyéb szabadidős tevékenységeimre.

Ezzel a töltőtollal fogom megírni, hogyan X-szereztem meg bevételemet idén, persze úgy, hogy előtte két évet készültem, még amikor mindenki happy volt, és azt hitték mindig ilyen csodás világ lesz, sorozat sorozat hátán, ha kell egy plazma a vb-re, csak egy telefon és házhoz hozzák talicskával a lóvét.

Hogyan kell akkor felkészülni a jövőre, amikor látszólag minden OK, figyelve arra, hogy a csúcson mindenkinek van hely, de azért annyi nincs, hogy leülj.

Ha gondolod, követhetsz, ha jobbat tudsz, én követlek, a lényeg, hogy mozgásban legyünk. (na nem a lendületbenre gondoltam...)

Én hoztam egy döntést, mit akarok?

Aztán elkezdtem megfizetni az árát.

Ha azt hiszed, bármelyik rész kihagyható, próbáld ki. X idő és ugyanott leszel, jó esetben.

A történelem ismétli önmagát, kivéve, ha Te alakítod.(nem lenyúlni, most találtam ki)

Fábry sztorija jut eszembe, amikor a nyugdíjas hölgy vesz 5000Ft-ért E-on részvényt, és egész éjjel égeti a lámpákat, hogy nagyobb legyen az osztaléka...

Amíg ez az alapfelállás, a bebetonozott hozzáállás világszinten, hát...

Profit.

Kapcsolgathatom, a lámpákat, kihúzhatom a standbyos cuccokat, ha holnap egész nap ég az utcai világítás, van amikor akár az egész településen. Van, amikor napokon keresztül, persze szerelő, karbantartó autó sehol.

De hó végén kell írni valamit az önkormányzatoknak a számlára.

Hogy ki lehetne cserélni a rossz égőket éjszaka, kissebb forgalom, meg ugye látom, melyik nem ég, hát ehhez nem kell érettségi.

Gondolom ilyet nem is tanítanak az egyetemen.

Mert ugye ott a profit garancia is. Állam bácsi a más @-val veri a csalánt.

Ha nincs profit, akkor is garantál nekik x%-ot.

Jó lehet ott dolgozni, nyugdíjas állás...

Pár ötlet mit is csinálnék?

Kinek is van az utcai világítás? Autósoknak? Betörőknek, hogy lássanak? Nem folytatom. Itt fele égőt lekapcsolnám, nem egy órára.

Településünkön, és még gondolom, jópár településen a település végét jelző tábla nem a település végén van, hanem kilóméterekkel előtte.

Annó rákérdeztem miért?

Azt mondták, ha kitennék a település végére, akkor a törvények szerint odáig kellene folytatni az utcai világítást, egyebeket. Sok pénz.

Bármire kérdez rá a polgár, jön a válasz: a jogszabályok szerint.

Mi pénzbe került nekünk, a világnak, a sok béna kacsa, akik ilyen olyan törvényeket hoztak, hoznak?

50%-uk irodájában is lekapcsolnám örökre az égőket. Fele annyi is tud akár kétszer annyi baromságot is produkálni.

Pár rab cellájában is elfújnám a gyertyát, de az összes nagykövetségen is világszerte.

Készít valaki felmérést, én, a polgár, hányszor fogok ígénybe venni ilyen szolgáltatást életemben?

És az unatkozó lordok, meg az ellenzéket jó messzire elküldeni (legyen nagykövet Madagaszkáron, itthon csend lesz), presztízskiadások helyett:

Mit tudnak ezek, amit egy internet kapcsolattal ne lehetne külföldön is elintézni? Melyik században is vagyunk?

Mekkora válság kell, hogy ilyen tipúsú kérdésekhez hozzá merjenek nyúlni?

A demokrácia pénzbe kerüllel mindent el lehet intézni?

A tabukhoz nem lehet hozzányúlni, a tévé ki-be dugdosásával a konektorból-ba, próbáljuk megoldani a világválságot, energiaválságot.

Nem szemléletmódot kellene váltani?

A híradóban egy óvodában a riporter kérdezi a a kamera elé ültetett ovisokat:

Megmondod anyudnak, hogy este lekapcsolja a világítást?...

Igen, jön a válasz, és mindenki csöpög a boldogságtól.

Az az ovis előbb utóbb felnő, és meg fog kérdezni:

Anyu, ti még hisztek a mesében? 

Nem úgy tűnik, mintha a kettő között kellene legyen egy óra?

Nekem úgy tünt. 11.45-re kellett volna otthon lennem, autó porszívózás, fürdés, átöltözés, negyed egyre a suliba a gyerekekért.

11. 55-re haza is értem, és nem találtam az egy órát.

A párom porszívózott, én gyorsan fürdés, átöltözés, indulás (én még voltam katona).

2 autóval 7 gyereket vittünk a dobszerdára, amiről csak annyit tudtam, hogy amolyan tapasztalatszerzés lesz a gyerekeknek, "világot látnak".

Hát, impulzusokat, kedvet, élményt kaptak, és persze nemcsak ők.

-Ha van kedvem, megnézhetem a programokat-mondta a "tanár néni", aki jóval fiatalabb, mint én, így marha kínos volt magázódni. Nem jutott eszembe, kinek is kellene felkérni a másikat a tegezésre, így maradt a magázás. Igaz, nem sokat beszéltünk, észrevettem, hogy a kislányomat "zavarja", ha megpróbálok a nyakán lógni, hát hagytam a vele egykorúakkal.

Inkább körülnéztem a környéken, hol kaphatnék egy kis abrakot, mert kopogott a szemem.

Rábukkantam egy jó kis talponálló kajáldára, és azonnal egy sült kolbásszal indítottam.

Egy fél szál volt sütve, az is hűtőben tárolva, így meg kellett mikrózni.

Hiába, válság van.

Tovább volt a mikróban, mint a papírtárcán, kérdezem, mi van még?

Amit nem kell mikrózni.

Gyros.

Hát, egyszer megjártam, amikor hazavittem a gyerekeknek 3 adagot, de azt mondták, nem "igazi", így én kellett megegyem...

Ott forgott a húskupac előttem, frissen. Ok- mondtam.

Mi legyen mellé?

Mindegy, mondtam, úgysem tudom, milyen kell legyen.

Így rakattam mindent, ami csak volt, abba a kis kenyér tasakba, vagy mibe.

És hogy kell enni?- kérdeztem, mert, ha beleharapok, szétesik minden.

Harapni szokták, jött a tanács, én azonban a kolbász mellé adott villával kiszedegettem a lényeget, a végén megettem a tasakot. A hús hideg volt, nem a frissen levágott darabokat kaptam, hanem a korábban levágottakat. Sebaj, pár perc, és pont 36,5 fokos lett.

Jóllaktam, jöhetett a kultúra. Még egy próba a lányomnál, nem-e kell valami, de aztán nem erőltettem...

Önálló életet kezdtem élni a művházon belül.

Az előtérben 4 pódiumon négy dobszerkó. Először azt hittem kiállítás, de amikor négyen mögéültek, és elkezdték a négyféle játékot, hát mozgott az ásványvizes üveg a kezemben a hangerőtől.

Eszembe jutott, hogy nemrég járt nálunk az AC/DC. sajnos nem voltam, de szerintem hiába mondják, hogy lehet, hogy ez volt az utolsó, legalább is nálunk, én nem hiszem, hogy ezt abba lehet hagyni (lásd: Tina Turner).

Talán 91-ben, kaptam szülinapomra egy jegyet a Monsters of rockra. Nem most volt. A csapat, akikkel mentünk Szegedről indult, így lementem "alapozni". Kőkemény zenészek, annak minden velejárójával... Éjjel két taxival mentünk egyik helyről a másikra, még egy hajón is voltunk.

Aztán vissza valahová, ahol aludtunk, és folytattuk a bulit. Már akivel lehetett. Ugyanis volt néhány, akinek nem volt elég a vodkakóla sör, a hajón uzót kellett rátölteni, ezek csak simán leestek a székről, mi behúztuk a másik szobába egymás mellé, és dübörgött tovább a Queensryche. Másnap ők voltak ugyanis a második fellépő zenekar.

A vonaton már csak gyógysör ment, de a Népstadion mellett , valami félidő nevű helyen olyan jó kis társaság összekeveredett, hogy lekéstük az első két zenekart. A Mötley Crue, a Metallica is csak halvány emlék, az AC/DC már felrázott, és mire a végén az ágyúkkal, meg a fénnyel "felrobbantották" a Népstadiont, már józanok voltunk.

Fiatalság bolondság

Több osztály gyerek érkezett, akiknek egy nagyon profi páros előadást tartott az ütő hangszerekről, játékosan, zenélve, én is csak lestem, hogy mik vannak?

Aztán az országos versenyre készülő ütősök versenyét néztük meg.

És az atmoszféra. Szégyen, nem szégyen, jó 20 éve nem ültem színház teremben. Ismét ott ültem a szűk sorokban, fel kell állni, hogy elengedjük azt, aki ki akar menni, jó volt kicsit ücsörögni. Valamikor, a néptánctól, az amatőr színjátszásig, vagy önkéntes díszlet melósként is turnéztunk, egy darabot ki nem hagytunk, voltunk a nézőtéren, színpadon, hát lesz mit pótolni.

A szünetekben ismét a hallban a doboké volt a főszerep. Elkezdtem figyelni, kik is ők?

Nem ám 4 dobszerkó, és annyi.

A sztorik kinn a dohányzóban mennek. Ott voltak a fiatalok, akik alig várták, hagy valamelyikhez odaülhessenek. Jött a mindent bele, nem csoda, ha 10 perc után kiesett az ütő a kezükből. Addig a szerkók gazdái pihentek. Három generáció.

Az öreg, mint én, felső középkategóriás szerkójával. Este jött a párja, a gyereke. Ő már, gondolom otthon hobbiból játszik. És törölgeti fényesre, portalanítja, takargatja az álmot. Hogy megvalósultat-e, nem tudom, ahogy elnézem, a családja tolerálja ezt a szokását.

A fiatal, aki még nem sokat tud, de lelkes. Ahogy tanulta, könyök vállmagasságban, főként, ha fényképezik, filmezik.

Talán akkor látok rajta kissebbségi érzést, amikor a harmadik, a korban a kettő között lévő, de profi szereléssel rendelkező srác beül a dobok mögé, és a két lábdobbal (remélem jól írom) "szétver mindenkit"

A dohányzóból tudom, hogy nemsokára Deák Billék előtt lépnek fel.

Szépen elsöröznek az "öreggel", és aztán mindketten "párbajoznak" egyet, egymásra figyelve.

A gyerekek, meg én is, szájtátva figyelnek.

A végén egy igazi csemege. Egy ütős duó(a nevét majd akkor, ha pontosan tudom a nevüket, mármint helyesírásilag).

Xilofon, dob, mindenféle ütős hangszer. És előadásmód.

Erről azt hiszem, hamarosan még írok, az már csak ráadás, hogy hazafelé egy körforgalomban kétszer mentünk rossz felé.

De hazaértünk. 

Többgenerációs ütőstalálkozón voltam, úgy indult, hogy mint szülő, gyerekeket viszek, de aztán olyan élmények szakadtak fel bennem, hogy megér egy hosszabb lélegzetvételt.

Falkaszellem...

Ami a 91-es népstadionbeli Monsters of rock fesztiválon kiesett bennem (Mötley Crue, Metallica)...

Persze mindez semmi, hiszen Ozzy Osborne bevallotta: Ő a 70-es, 80-as évekre nem emlékszik...

Szerintem jó kis sztori lesz.

Még nem vagy felíratkozva?

TABEL ABC

Ez egy kód volt anno, amikor Bukarestben töltöttem sorkatonai szolgálatomat.

Ha Ceausescu elhagyta a fővárost, ezt kaptuk ( Atentie Bucuresti Comandant). A billentyűzeten nincsenek olyan karakterek, hogy helyesen írjam. Szerencsére...

A lényeg: Figyelem Bukarest Parancsnok!

A nagyon sok fontos beosztása mellett, persze a hadseregnek is főparancsnoka volt.

Ha jól emlékszem, ilyenkor lett megerősítve az őrség, nem kaptunk eltávózást, ilyenek, aminek persze, legalább is én nem nagyon örültem.

Igaz, el sem lopták a fővárost, abban az értelemben, ahogy mi gondolkodunk a lopásról...

A Sólyom kirepült fészkéből

Azóta más szelek fújnak.

Nem történik semmi különös, ha valaki elhagyja a fővárost.

Sőt, nem is érdekel.

A mi dolgunk nem az, hogy ezzel foglalkozzunk, szerencsére.

Az én dolgom az, hogy megtegyem, amit meg kell tennem, hogy elérjem, amit akarok!

Ennyi.

Vagyis:

Mit akarok?

Akarok-e egyáltalán valamit?

Tudom-e, mit kell tennem?

És, ha tudom, teszek-e arrébb akár egy fűszálat annak érdekében, hogy elérjem, amit akarok?

Jó kérdések.

Mit tehetek?

Megelőzés, vagy válságkezelés!

Nincs több.

A megelőzés mindig kevesebbe kerül, mint a válság kezelés. Lásd: betegségek.

Egy sima C vitamin kúra, és nincs influenza. Persze utólag lehet mondani, hogy lehet, hogy nem is kellett volna megvegyem a c vitamint, mert lám, nem lettem beteg, így kidobtam a pénzt az ablakon.

Ki kell próbálni jövőre. No megelőzés, kimenni, jól megfázni, és írogatni az ágyban, mennyibe kerül az orvos által felírt gyógyszer, a kiesett munkanapok, netán szövődmények.

És össze lehet hasonlítani.

A megelőzést akkor lehet kezdeni, amikor minden rendben van.

Utána, már nem megelőzés, tűzoltás, vagy válság kezelés.

Bizonyára ezer helyen olvastad, hogy a vállalkozások x százaléka az első évben, további x százaléka az első 3-5 évben megy csődbe.

Hát én 97 óta tartom a frontot.

Minden egyes kudarcnak, minden egyes sikernek marhára megfizettem az árát.

Te hajlandó vagy-e megfizetni?

Hajlandó vagy-e megfizetni a szabadság árát? Mert pénzbe kerül ám! Tudod, nincs ingyen ebéd.

A szabadság, ugye nem azt jelenti, hogy azt teszek, amit akarok, hanem, amit nem akarok, nem kell megtennem.

Régen, az indulásnál abból indultam ki, hogy:

Add meg a királynak, ami neki jár, add meg a pápának, ami neki jár, a többivel rendelkezzél.

 Nem pontos az idézet, nem is ez a lényeg. Aztán egyre jobban " fokozódott a helyzet", na nem a nemzetközi, elég volt csak a belföldi...

Meg kellett tanuljam, mit is jelent, hogy jó bornak is kell a cégér.

És itt kezdődött a megelőzés, kb 2 éve.

Az építőiparban, és főleg az ilyen kicsiknél, már nem volt elég, hogy az egyik megelégedett megrendelő majd ajánl a másiknak, ezt megtapasztaltam. Pl. ha elkészítek egy tetőt, nem kell visszamenjek oda, így pár év és elfelejt.

Gondolkodtam a vállalkozás megszüntetésén.

Ok, mondták a tanácsadók, kitöltöd ezt meg ezt, és annyi.

De!

Hogyan tovább?

Az összegyűjtött tudással elmenni alkalmazottnak, más céljaiért dolgozni, fix bér, ami unalmas, hát...

Döntöttem: Nincs más út, csak előre!

Csak előtte meg kell nyomni egy gombot: RESTART!

Másképp!

Tanulni, tanulni, tanulni.

Vedd körül magad bölcsekkel, és azzá válsz. arab mondás

Tavaly, év elején kaptam pár jó tanácsot az egyik bölcstől.

Természetesen ennek is megfizettem az árát, ingyen tanácsnak híg a leve...

Mik is voltak a tanácsok?

Régi vevőnek újra eladni. Stratégiai kapcsolatok építése.

Ennyi jó tanács elég is egy évre.

És persze: Ne csak olvasd, csináld! (ha innen nem találtad ki a bölcs nevét, akkor Te nem foglalkozol a megelőzéssel. Sebaj, majd találkozunk a válságkezelés fejezetnél...)

Régi vevőknek újra eladni!

Ez egy millió dolláros mondat. Pár hogysmint telefon, néhány "véletlenszerű" találkozás, ahol egy kávé mellett megbeszéltük a világ dolgait, és a kihűlt kapcsolatok újra feléledtek kellene még ez, egy szerszámos, még az, fenn a pesti lakást kifesteni, parkettázni, szőnyegpadló csere, egyebek. Csak lestem. Hogy ez hogy nem jutott eszembe?

És a legszebb, hogy könnyű kiszámolni mennyibe is került nekem ahoz képest, mintha új ügyfélnél kell árajánlatokkal versenyezni, ott a kölcsönös bizalmatlanság az ismeretlesnségből fakadóan.

Mert ők már ismernek, meg voltak elégedve, és nem kérnek mástól ajánlatot. Na persze, mivel hosszú távon gondolkodom, nem éltem vissza a helyzettel, mert ma már tudom mit jelent egy vevő élettartam, amikor nem csak egyszer adom el magamat nekik, hanem egész életükben, életemben, és ugye nőnek a gyerekeik is...

Alig bírtuk abbahagyni karácsony előtt az évet.

Stratégiai kapcsolatok építése!

Egy év alatt kettő darab.

Persze év eleje óta koncentráltam rá, de a kapcsolat, a stratégiai kapcsolat azt jelenti, hogy mind a két félnek előnyös.

Én nyitott voltam, persze van aki csak a saját előnyét nézi, logikus, még fiatal, van még tandíj, amit meg kell fizessen, így nem erőltettem, a lényeg, októberben született az első, és a második is.

Te hajlandó vagy-e olyan dolgokra időt, energiát pazarolni, amik, amint látod nálam 10 hónap után hoztak eredményt?

Az egyik partnerkapcsolat miatt a két ünnep között is dolgoztunk, most per pillanat lefed 3 hónapot.

A másik partnernél ketyeg két pályázat, ami kb májustól fog élni( uniós pénzből, így nem tudják megélhetési bűnözőink lenyúlni, visszavonni a dübörgő válságra való hivatkozással, ezért bízom benne, hogy jóváhagyják)

Ez a két pályázat lefedi az idei évet, sőt.

Persze, nem csak ennyi.

A honlapot is átírtam még tavaly, és a tanácsokat figyelembe véve célzottan lőttem a célra, így most egy kb. 3 hónapos projekten dolgozom.

Májusban kiderül, van-e annyi hónap az évben, amennyi kellene, vagy átmegyünk a jövő évre.

Kirúgtam tavaly két ügyfelet, aki csak az időmet, energiámat rabolták, így nem volt kedvem időt, hangulatot pazarolni rájuk.

Árakat emeltem, akiknek dolgozom, tudják, mit fizetnek meg.

Most már én is tudom, régen miért nem kértem pénzt, amiért kérhettem volna, de ez a múlt, és nem visszanézni, csak figyelni, hogy azokat a hibákat még egyszer el nem követni. Majd másokat.

És nekiálltam az idei tanácsokat végrehajtani, amik év közben, végére érnek be.

Nincs görcs, nincs idegbaj, hisz az egész egy stratégiai játék, amiben vannak lépések, amiket meg kell lépni, és akkor meglepetés nem érhet. Max. kellemes.

Te hogy állsz a stratégiáddal az idei évre?

Ha van X százezred, megrendelsz egy profi oldalt, amit szavanként, betünként átbogarásznak, keresőoptimalizálnak, a betűmérettől a színig mindent megterveznek, akár az oldal hőtérképére is odafigyelnek, hogy ott legyen a fontos információ, ahová a tekintet esik először, eldöntitek, mi az oldal célja, és annak alapján meghatározzátok a stratégiát.

És kész is!

A bolt a pincében.

Kell még x pénz, hogy meg is találjanak.

De kik?

Hol?

Milyen szavakra?

 Milyen szövegre?

 Ki kell kísérletezni. Csak pénz kérdése.

Aztán!

Begyorsíthatsz pl. az adatbázis építésben. Lehet venni, bérelni, aztán, ha már van, akkor lehet kereszt marketingezni.

 Jutalék kérdése.

Ha jól csinálod, hónapok alatt meglesz az eredmény. A befektetett pénzed megtérül, és onnantól nyereséget termel az oldal.

Ha jól csinálod!

Aztán még befektetsz, még aratsz, még befektetsz, még aratsz...

Valaki mondta, a csúcson bárkinek van hely, de azért annyi nincs, hogy leülj. Vagy valami hasonlót.

De, ha nincs X pénz.

Hát ki kell váltani idővel, munkával.

Meg kell tanulni, hogyan kell egy oldalt összeállítani?

Hogyan kell kiválasztani az arculatot, stratégiát, célt?

Hogyan kell keresőoptimalizálni?

Mi legyen a főoldalon, mi az aloldalon?

Ki, mikor, hova érkezzen a kereséskor?

Hogyan lehet mérni, ellenőrizni, hol jött, hol megy el, hogy ki tudd javítani a hibákat?

És ekkor kb. 20% kész.

Meg kell találjanak.

Kik is?

Hát, a célközönség?

Ki a célközönség?

Hol tájékozódik?

Milyen szavakat használ kereséskor?

Mi a problémája, amire megoldást kinálunk?

Hol hírdessek? Ahol a célközönség tájékozódik.

Honnan tudom meg?

Elég jó-e a konverziós arány?

Ha nem, mit kell változtassak?

Hol?

Egyáltalán kell-e?

Mennyibe kerül egy látogató?

Mennyi a haszon?

Hogyan csökkenthetem az egy látogatóra eső költséget, és növelhetem az egy vásárlóra eső hasznot?

Hogyan tudom követni a változó trendeket, hogy le ne maradjak?

És még vagy 100 kérdés, ami most nem jutott eszembe.

Ha ezekkel nem vagyunk tisztában, akkor kidobjuk időnket, munkánkat, pénzünket.

Pénzt, vagy időt!

Valamit valamiért!

A neten sincs ingyen ebéd.

Vagy működik valami, vagy halott.

A kettő között légüres tér.

Persze lehet kattogtatni is...

De kérlek, ne kattints ide, ha nincs időd akár hónapokat várni az eredményekre!