A budai ciszterci Szent Imre gimnázium Latinovits Zoltán diákszínpada tartott előadást nálunk tegnap este.

Egész héten bizonytalan volt, hogy el tudom-e kísérni 11 éves lányomat, de mindenképp kiváncsi voltam, milyen nyomokat hagy benne egy színházi előadás.

Kivülállónként figyelem a fejlődését, úgy kívülállóként, hogy nem szólok bele, nem erőltetem semmire, ha van kedve csinálja, ha nem tetszik valami, akkor nem.

Egy évet kézilabdázott, de valamiért megunta, vagy valami történt, hát nem erőltettem.

Most dobolni tanul, már második éve, én csak örültem, mikor most ősszel újra beíratkozott, bár volt egy kis gond, hiszen a tanár néni, akivel a tavaly nagyon jól kijöttek, idéntől már nincs, helyette más van. De úgy néz ki, működni fog a dolog az új tanár nénivel is.

Nem nagy kedve volt menni, de le kellett jelentkezni az osztályfőnöknél, aztán beült az osztálytársai közé. Így én beültem a hátsó sorba.

A produkció szerintem celebeket megszégyenítően jó volt. Pördős, vagy csak én lassultam le az évek folyamán, de végig oda kellett figyeljek, hogy le nem maradjak a sztoriról.

Középiskolás diákok, rengeteg befektetett szabadidővel, munkával, hegedűszóval, amiről első pillanatban ugye az ugrik be, hogy playback, de nem!

A két srác tudott hegedülni! A többiek énekelni!

Annó, a nyolcvanas években én is tagja voltam egy amatőr színjátszó társulatnak.

Így tudom mennyi munka, próba van egy ilyen produkció mögött.

A fizetség, a taps mégis mindent megér.

Az un. kiszállások voltak a jutalom. Amikor elutaztunk Székelyudvarhelyre, vagy pl Marosvásárhelyre, és napi két előadás volt a környező falvakban, településeken.

Olyan helyeken jártunk, ahol például 20 éve nem volt semmilyen előadás, vagy például a művelődési házat csak egy kis keskeny gyalogos hídon lehetett megközelíteni, ott kellett a buszról behordani a díszleteket, ruhákat.

Előadás végén a közönség segített visszapakolni, a cuccot.

Mert az esti előadás után terülj terülj aztalkám várt.

Volt ahol a polgármester (tanácselnök) a mondókájába belekeverte a pártot meg a szocialista mit tudom én mit, volt ahol egyszerüen a pohár borral a kezében, csak azt mondta:

Keddves székely testvéreim...

Aztán jött a töltött káposzta, bor, nóta, és írány vissza a szálloda, ahol sokszor hajnalig folytatódott a muri.

A csoport nagy része dolgozott valamilyen munkahelyen, csak pár diák volt, és a munkahelyről való elkérezkedés sem volt egyszerű.

Szombat vasárnap is kellett dolgozni, ugye a szocializmus, az export.

Én legalább is nem kéreztem, csak bejelentettem, hogy csütörtök péntek, szombat, vasárnap nem jövök.

Ha kérezek, úgysem enged el a mindenható "mester".

Hó végén persze volt minusz 5-10% levonás a borítékban.

Emlékszem, talán Korond lehetett, az esti fél nyolcas előadás kezdetekor senki nem volt.

Mi készen álltunk, és sehol senki.

Aztán valaki mondta, hogy várni kell. Az emberek hazamennek a mezőről, először elrendezik az állatokat, és majd utána készülnek, és jönnek.

Persze mi megvártuk.

És a káposzta sem hűlt ki a végére.