Privát piknik 1989 game over

Amint kigyulladt a piros lámpa a fejben, hogy game over, csak egyre lehetett gondolni: nem mozdulni.

Hol a kutya lihegett a fülembe, hol a puskacső ért hozzá, idegesek voltak, meg féltek is, gondolom, nem akartam, hogy megremegjen a mutatóújja...

Aztán a hosszú menetelés.

Nem volt több, talán két-három kilóméter a határátkelőhely melletti laktanyájukig.

Volt futás, hasalj, kúszás.

A kúszásnál az a szar, ha az ember össze van bilincselve valakivel, hogy ha nem hozzák "szinkronba" a mozgást, hát egyre jobban szorul a bilincs.

Hát össze is szorult mire rájöttünk, vágott rendesen. Közben a jelző rakéta hatására innen onnan jöttek még kettesével, a végén voltak vagy nyolcan tízen, meg vagy három kutya.

Persze az újak mindig megkínáltak bakanccsal, puska "tussal", ököllel, a régiek, vagyis akik elkaptak, már nem bántottak, ők boldogok voltak, mert ezért nekik egy hét eltávózás járt.

Ők már haza gondoltak.

Ha jól belegondolok, végül is a jelző rakéta volt a mi tüzijátékunk.

Útközben, kb. még hármat lőttek fel különböző helyeken. Nemcsak mi voltunk "akcióban".

A laktanyában egy szobába, kamrába kerültünk. Egy óra múlva már nyolcan voltunk.

Amire emlékszem, ott térdeltünk sorban, az orrunk egy araszra a faltól, aztán mindig bejött egy katona, és adott a hátunkra, ide oda, míg elfáradt, akkor átadta a gumibotot a következőnek.

Néha lefejeltük a falat, de érdekes, valahogy nem a fájdalom volt a legfontosabb. Legalább is úgy emlékszem, akkor nem ez volt fontos. Összehúztuk az izmokat, amikor tudtuk, hogy érkezik az ütés, egy idő után azt hiszem már nem fájt.

Még egy érdekesség, ami megmaradt.

Néhányan bejöttek, és azt parancsolták, hogy énekeljük a román himnuszt.

Egy darabig csendben voltunk, de amikor ütni kezdték a sort, hát nótázni kezdtünk.

A suliban annó, minden reggel 8-kor, az első óra azzal kezdődött, hogy el kellett énekelni a himnusz első szakaszát. Ami úgy kezdődött, hogy "három színt ismerek a világon", ami rendben is volna, csakhogy a himnusz hét vagy nyolc szakaszból áll. Állt, ugyanis azóta már nem ez a himnusz van érvényben.

Apropó! Sose értettem, igaz utána sem néztem, hogy például Budapest zászlójában miért van ugyanaz a három szín. Mindegy.

Naszóval, nóta indult. Három szakaszt valahogy összenyekeregtünk.

De hát ez csak három.

Egy hosszabb csend következett.

Aztán valaki elkezdte újra előlről!!!!!

Esküszöm így volt.

Még egyszer elénekeltük az első három szakaszt. Azt hittem csak időhúzás lesz, addig sincs verés, de a főpoén:

A törzskönyvezettek nem vették észre! Hát ennyit tudtak.

Azért törzskönyvezettek, mert úgy 85-86 után már magyar sorkatonát nem tettek a határra.

Volt egy ismerős, aki úgy került oda, hogy megnyert egy lövészetet.

Naná, hogy a legjobb céllövők kellettek.

Csakhogy ő átengedett valakiket az általa őrzött sávon, így elhelyezték.

Valahogy reggel lett, megérkeztek a tisztek, és megszünt a gumibot. Szépen elmondtuk az irodájában azt, amit előre is megbeszéltünk.

Például, hogy a vonatról egyből a kukoricásba mentünk, ilyenek.

Amikor berajzolta a térképre a helyzetünket, derült ki, hogy 100 azaz száz méter volt a határig vissza.

Néztünk mint a moziban.

Ez vasárnap reggel volt. Délelőtt bevittek Szatmárnémetibe, egy ideig egy kenelben álldogáltunk bezárva, majd a rendőrség épületébe vittek.

Itt már 30 fölött volt a létszám.

Kihallgatás, ez az, minket fiukat (21 éves voltam) lenyírtak nullás géppel.

Ja, hogy svédasztal nem volt? Még vízért sem nagyon engedtek ki, de a legdurvább az volt, amikor éjjel, amint a székeken ülve próbáltunk bóbiskolni, nem engedték kinyítani az ablakot, és hát a melegen kívül marhe kevés oxigén volt annyi emberre.

Mint utólag kiderült, ezalatt otthon mindenkinél családlátogatás volt, és elkérték a rendőr utiköltségét, ugyanis másnap egy helyi rendőr vett át, hogy hazavigyen.

Előtte aláírtunk egy papírt, hogy többé be nem tesszük a lábunkat Szatmárnémetibe.

Érdekes, azóta nem volt dolgom arrafelé.

Mivel voltunk négyen tök kopaszok, hát, már a hogy kijöttünk az épületből levette rólunk a bilincset, és a vonaton sem használta.

Még az volt szép, amikor otthon végigvonultunk a városon a rendőrség épületéig.

Itt vettük hasznát a  testvéreknek. Vagyis a szüleiknek. Egy pofon nem csattant el. pedig mások, akiket hasonlóan visszahoztak, nem úszták meg ilyen könnyen.

Szívattak persze, de csak szóban, ja, hogy felsöpörtük az udvart is?

Hétfő este már mehettem is dolgozni, hiányzás sem lett.

Csak várni kellett a következményeket.

Amik ugye meg is jöttek lassan.