Életem eddigi "legsűrűbb" éve volt 1989...

Azt hittem, augusztus lesz a csúcs.

A "hosszú hétvége" folytatása itt.

Az év vége még sűrűbb lett, amit ugye, nem lehetett előre látni...

Ez a karácsonyi nap rádió hallgatással indult. Közben persze feldíszítettük a fát, oda készítettük az ajándékokat alá. Miközben rátettük az asztalra a "szép" abroszt, folyamatosan jöttek a hírek a rádióból. Aradon, Temesváron még lőnek az utcákon, Bukarestben áll a bál, de egyre másra újabb helyszínekről hallani.

A fa nálunk mindig mennyezetig ért. És ezüst fenyő. Mindig valaki hozott az erdőről. Bár tilos volt, ugye. A köznépnek csak a boltokban kapható ilyen olyan, formátlan fenyő juthatott. Mégis, az ismeretségi körömben mindenki beszerezte az ezüst fenyőt.

A díszített asztalra két lapos tányér került. Az egyiken egy szál gyertya fog égni délután, vagy este, amikor a pap odaér házszentelni. Nálunk nem volt karácsony házszentelés nélkül. Ilyenkor már hideg, hó szokott lenni, néha kimentünk a jó meleg házból, hallgatózni, nem hallatszik-e az utcában valahol a "csengettyűsök" csengettyűjének hangja.

Ezek a ministráló gyerekek jöttek először. Szép verseket mondtak, megkérdezték tulajdonképpen, hogy beengedjük-e a kis Jézust. Ha igent mondtak a szülők, nagyszülők, akkor a kapura krétával ráírták : GMB. Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Sok helyen ugyanis zárva volt a kapu.

A pap a kántor, és még néhány gyerek, csak oda mentek be, ahol a kapun ott volt a jel. Így ez a nap a várakozással telt általában.

Mikor jönnek?

Már délután, vagy csak este? És amikor megúntuk a várakozást, amikor mindenki lefoglalta magát valamivel, egyszer csak megjelentek. Hirtelen csengettyű szó hallatszott, gyorsan kinéztünk az előszoba ablakon, de már akkor a kapun belül voltak nem messze a kerekes kúttól. Lett is nagy kapkodás otthon, gyorsan meggyújtani a kikészített gyertyát, a másik tányérra kirakni a pénzt, amit a szülők ilyenkor erre szántak.

Szinte minden évben azt próbáltuk megfejteni, ki veszi el a pénzt a tányérról... De sosem sikerült. Énekeltek, megszentelték a házat, a karácsony fát, a plébános rákérdezett hányadik osztályban járunk, miért nem lát misén, hittan órán, mi ígértünk mindig valamit, aztán elmentek. Utána kiderült, egyikünk sem figyelt oda, mikor, ki vette el a pénzt a tányérról....

Ezután a karácsony után egyebek is kiderültek.

1989-et írunk, ugye. Lehetett hallani sok helyről, bár az ismeretségi körömben nem történt ilyen, hogy volt ahová bementek a rendőrök, elkobozták a fenyőfát, és jól megbüntették a házigazdákat. Mert ugye ezüst fenyőt tilos volt kivágni. Nem tudtak rájönni, honnan tudják a rendőrök, hogy nekik milyen fájuk van? Ebben az évben kiderült, hogy egy kántor volt a besúgójuk.

Hát így könnyű...

Na, ennyi év távlatából én is rá kell keressek az interneten, mi mikor történt, a hitelesség kedvéért. Tényleg mi volt akkor? Még fehér-fekete tévénk sem volt. Volt egy rossz rádiónk, amit anyum vett. Mármint újonnan vette. Én meg abba a korban voltam, amikor ugye nem jó a gyári cucc, majd én átalakítom...

Meg is terveztem, ja ez lemez játszós rádió volt. Megrajzoltam az új tokot, szépen felnyíljon a lemezjátszó fedele, és fölötte legyen hely három villogó lámpának. Szépen le is lett gyártva minden, csak közben a kedvem ment el, vagy valami, a régi tokot már régen szétszereltem, a darabokban lévő rádiót feltettem a szekrény tetejére, nehogy valakit megüssön az áram. Így hallgattam a híreket. Ha állomást akartam váltani, felléptem egy székre, hogy elérjem a gombokat.

Szóval rákerestem az interneten, hogyan is történt, időrendben.

Két nappal korábban, dél körül mondta be a rádió: elszökött Ceausescu! Ez egy nagy nap volt. Ez egy külön bejegyzés lesz.

Ahogy végignéztem, amint a tömeg kidobál minden Ceausescuhoz kapcsolódó képet, szlogent, könyvet, egyebeket a tanácsháza épületéből. Amikor a mi "Erzsébet királynőnket", aki egy párt alapon odahelyezett polgármester volt (ha jól emlékszem, korondi születésű), csak úgy tudták kimenekíteni a tömeg elől, hogy bement egy mentő autó, ráadtak egy fehér köpenyt, mintha ápoló lenne, hogy mire a tömeg keresni kezdte, már úton lehetett haza felé...

Aztán szépen elindult a tömeg, és vele én is át a központon, a rendőrség felé. Útközben volt egy könyves bolt, aminek a polcain szinte csak a nagy vezér piros könyvei voltak. A tömeg rendes volt...

Nem ment be a boltba, nem tett kárt. Az eladók az ajtóban álltak, kézről kézre adogatták ki a könyveket, amik szépen az utcán égtek el egy kupacban. Aztán tovább mentem, innen max. egy kilométer a rendőrség épülete. Na, azok voltak kiskirályok. Egy boltíves bejáró vezetett az udvarba. Az utcáról nem lehetett látni, mi történik az udvarban. A tömeg szépen összegyűlt. Már nem emlékszem, mennyi volt a létszám, mármint a rendőröké, de egyedül a kapitány mert kijönni az utcára. Mivel nem ő volt a parancs végrehajtó, őt nem nagyon lehetett látni a városban, nem ő büntetett, szívatott, ezért nem is foglalkoztak vele.

Ment a szópárbaj. Aztán megjelent... a nevére nem emlékszem, olyan gazdasági valami volt, fénykorában bement bármelyik üzletbe, rátette a kezét a kassza gépre, mondván, hogy ellenőrzés, és ki is élvezte minden hatalmát. Most azt láttam az egyik pillanatban, hogy egy maflástól kirepül a nutria bőr kucsma a fejéből...

A parancsnok félreállt a kapuból, a tömeg szépen bevonult. Hátul az udvarnak beton elemekből összerakott jó magas kerítése volt, hogy ne lehessen belátni. Itt próbált néhány túlsúlyos "milicista" átmászni, hogy menekülhessen. Persze vissza lettek húzva. Egyre emlékszem, aki félholtra lett verve, mert megérdemelte, és még a kórházban sem merték tartani, nehogy a tömeg bemenjen, és zaklassa a betegeket, hanem felvitték a laktanyába, és oda jártak az orvosok kezelni.

Mint mondtam, ez egy külön bejegyzést érdemel, most csak nagyon vázlatos lesz. Én épp két lánnyal voltam, velük jöttem, lehet, hogy az egyik a barátnőm volt, már nem emlékszem, és nekik meséltem, mint egy idegen vezető, hogy na itt vettek augusztusban ujjlenyomatot, itt készült rólam fénykép profilból, elölről, talán még számom is volt... Közben itt is gyorsan tüzet raktak. A cigányok mindjárt az udvaron felborították a zárt ARO-t, hiába, őket vitték vele a legtöbbet... Aztán vissza állították, kitolták az utcára, ott ismét felborították, és felgyújtották. A tömeg meg állt körülötte, melegedett, amikor egy egy gumi eldurrant a hőtől, kicsit nagyobb lett a kör... Az udvaron másik máglya égett. Ide került minden, ami amúgy nekünk embereknek tilos volt. Ugye írógépet nem lehetett tartani (nem volt akkor egér, meg billentyűzet). Most meg vagy hármat is kidobtak az emeleti ablakból. Karácsony fát nekünk csak azt szabadott, amit a boltban árultak, a szépet vitték Bukarestbe, ide oda. Itt meg minden rendőrnek félre volt téve, ezüst fenyő, legalább két méteres. Hát ezért is kaptak azok, akiket sikerült visszahúzni a kerítésről... Narancs. Boltban alig volt, csak "protekcióval" lehetett beszerezni, itt ugye röpültek az ablakon ki. Amikor benn sétáltunk, csak néztem, amint a feltört vas szekrényekből pisztolyokat, jó kis Kalasnyikovokat pakolnak a hosszú téli kabát alá. Aztán teli tárakat. Egy egy ilyenben 30 golyó van, ilyenekkel pakolták a zsebeket. Utólag visszagondolva, csak néztem, mint a moziban. Mert voltak akik szisztematikusan törték fel a szekrényeket, például besúgók névsorát keresve (néhány nappal később láttam, mi történik ilyen megzsarolt emberrel)...

Nekem eszembe sem jutott, na jó, fiatal voltam. Megláttam egy volt tanáromat a tömegben, még én szóltam, hogy valamit kellene tenni, mert viszik a fegyvereket.

Ilyenkor mit lehet tenni?

Aztán megjelent egy barátom, akivel a nyáron együtt voltunk a határnál. A kezembe adja azt a papírt, amit azóta minden héten csütörtökön alá kellett írjunk. A következő posztba lefényképezem. Igen, augusztus után, minden héten csütörtökön, délután ötkor gyülekeztünk a rendőrség épület előtt. Kb. egy órát szoktak szívatni, hogy várjunk, aztán aláírtuk a papíron a következő rubrikát. Nem volt előtte kitöltve. Most tudtam elolvasni, hogy valami szocialista nevelésben részesültünk, ilyesmi. Ami még a mai napig bennem van, amikor az épületből kijöttem, láttam, amint a portás fülkében, vagy miben, ahol be kellett jelenteni, ki, hova akar menni, még a falból is ki voltak húzva a különféle telefon, meg nem tudom, milyen drótok... Ekkor a tömeg a laktanyához akart indulni. A városban volt egy szekuritate laktanya, a sorkatonák ruhája nem zöld volt, hanem sötétkék, ha jól emlékszem. Ők szoktak masírozni a rendőrökkel a városban, oldalukon gépfegyverrel (ez nem Líbia, Székelyföld volt a 80-as években).

Megjelent egy tiszt, két katonával az oldalán, fegyver nélkül,  nemzeti színű karszalaggal, és minő véletlen: mindegyik tudott magyarul! Ez azonban kevés lett volna a tömegnek, nem bántották, de nem emiatt nem lett kaszárnya látogatás. A katolikus pap állt fel valami dobozra, vagy mire, és szépen lecsillapította a tömeget, rábeszélve, hogy mindenki menjen haza, este meg legyen a főtéren gyertya gyújtás az áldozatokért

Én ekkor mentem haza, kísértem el a lányokat. Este azért épp a gyertya gyújtás után sétáltunk, amikor a városon átfolyó Békény patak medrében megláttuk a kiégett ARO-t, jó két kilométerre a rendőrség épületétől, onnan, ahol kétszer is felgyújtották.

És jó érzés volt, hogy mától nem volt rendőrség.

Nem volt káosz.

Most is azt mondom, ez benne van a génjeinkben. Legalább is nekünk székelyeknek. Pillanatokon belül meg lett szervezve a védelem. A hírekben ugyanis folyamatosan terroristákról beszéltek. Hogy itt ott csak úgy tömegbe lőnek zavart keltve. Különböző nagyvárosokban, de máshol is. Már aznap éjjel le volt zárva minden városból kivezető út egy teherautóval. Egy egy katona fegyverrel, és egy két önkéntes anélkül teljesített szolgálatot. Csak úgy. Minden autó meg lett állítva, csomagtartó is átnézve. Nyugodtan aludtunk otthon. (Persze egy év sem kellett, hogy a rendőrök jó része vissza szivárogjon, megpróbálva basztatni, többek között az autósokat ha kell, ha nem. Néhányat azért elkaptak, megruháztak, hogy tudja, hol a helye. Volt amelyik könyörgött, hogy a lakótelepen ne bántsák a családját, míg ott, ahova ment, nem oldja meg a lakhatását. Nem bántotta senki).

A Karácsony nálunk másként is érdekes volt. Ma már lehet, hogy nehezen érthető, a népszokások kihalóban vannak. Éjfél után ugye Ádám és Éva névnap van. Utána István, János. Egyik nagybátyám István, a másik János. Az azóta eltávozott keresztapám Ádám. Volt. Mindenkinél jó tíznél több szakaszos ének volt, amit a bejárati ajtóban szoktunk énekelni. Keresztapám jól tudott harmonikázni. Ő jött István, és Jánoshoz zenélni velünk. Amikor mi mentünk hozzá, még egy szakaszt sem bírt kivárni, kijött a harmonikával, és velünk együtt énekelte a dalt, és zenélt hozzá.

Most is ez lett volna az esti program.

De nem volt kedvem hozzá. A szüleim is úgy voltak, hogy inkább délután mennek, nem éjfél után, és estére haza is jönnek. Én meg a híreket hallgattam. Jó húsz perc múlva, már otthon is voltak. Azt mondták, hogy olyan hangos bemondó autó ment, és azt kiabálta, hogy aki teheti, maradjon otthon, mert Marosfőnél állítólag "terrorista gyanús egyéneket" láttak, vagy ilyesmi. Én meg kikapcsoltam a rádiót, felöltöztem, és elmentem önkéntesnek. Az úton az járt az eszembe, hogy én már voltam katona (még 20 éves sem voltam, amikor leszereltem), abban reménykedtem, hogy adnak fegyvert, vagy ilyesmi.

Persze nem így történt. Beosztottak egy  társasághoz, akik szintén önként jelentkeztek. Négyen, vagy öten lehettünk. Az egyiknek volt autója, egy jó kis Dacia. Mentünk össze vissza a városban, ahová küldtek.

Már mindenre nem emlékszem, hol jártunk, csak arra, hogy élveztük. Este, hol egyikhez mentünk, például melegebb ruháért, hol a másikhoz. Olyan emberekhez, akikkel előtte nem találkoztunk. Itt egy kis diós, mákos kalács, ott egy kis pálinka, majd hozzánk mentünk. Most milyen könnyű lenne, mobilon hazaszólni a muternak, hogy a töltött káposztából szedjen ki négy-öt személyre egy kisebb lábosba... Akkor ugye nem volt, hát hazamentünk, egy kis kínálgatás, majd a lábos a káposztával, tányérokkal fel hátul a kalap tartóra. A vasút állomás mellett voltak valami raktárak, oda lettünk küldve. Ezt a karácsonyt a portással együtt, beszélgetéssel töltöttük, és rátapadva a rádióra. Kinn csikorgott a hideg, a portás fülkében jó meleg volt, kis kályhában tüzeltünk.

Hogy hol, nem emlékszem, de "felfegyvereztük" magunkat.

Mindegyikünk beszerzett egy jó méteres botot, vagy lécet. Valahányszor a vasútállomás hangos bemondója vonatot mondott be, mi kisétáltunk négyen, öten, ketten a vonat egyik oldalán, a többiek a másik oldalán "botokkal a kezünkben figyeltük, nehogy terrorista szálljon le", Amikor a vonat elment, visszamentünk a portás fülkébe. Megettük a töltött káposztát, ilyenek.

Ez most vicces, de akkor Sepsiszentgyörgyön is lőttek az állomáson, hallottuk Kolozsvárt is, és néhány vonatnak az oldalán géppuska sorozat nyomok, kilőtt ablakok voltak. Akkor nem tűnt viccesnek. Persze magunkon röhögtünk, hogy mi lenne, ha leszállna egy puskás alak, mit tennénk a botokkal? Szerencsére  terroristát nem láttunk, vaklármának bizonyult a hír.

Mi azért "fel voltunk készülve".

Jó ideig önkéntesek és persze katonák látták el a rendfenntartást. Aki otthon maradt, nyugodtan ünnepelhetett, aludhatott.

Akkor hittünk egy igazi fordulatban.

Azt hittük minden meg fog változni.

De  a régi erők tudtak az új helyzethez alkalmazkodni, így mindig lépés előnyben voltak. Később, a gyárban, ahol dolgoztam, lehetőség volt leváltani a vezetést. Akkor belebonyolódtam a szakszervezetbe. Mert láttam, hogyan akarják, és tudják zsarolni a szintén párt alapon odatett igazgatót. Ekkor azt mondtam, bármi áron, de ő kell menjen. Engem sosem érdekeltek a címek, rangok.

Ekkor már javában benne voltunk a márciusban. Kétszer megvezettek, de harmadszorra olyan választás lett, aminek az lett a vége, amit mi akartunk. Ma már ez a gyár sincs, akkor még 2652 ember dolgozott ott. És ugye jöttek a marosvásárhelyi véres események. A délelőtti műszak, jópárszáz ember a gyár mellett sorakozott, a kabát alatt széklábbal, asztal lábbal, hogy tüntetni mennek, ahogy a többi gyár dolgozói is. Én meg ott ültem néhány emberrel egy irodában, és rábólintottam, hogy én legyek a szakszervezeti elnök(a régit ugye nem fogadták el), álljak az élükre, vegyek részt a városi sztrájk bizottságban, na, meg ugye valakinek felelősséget is kell vállalni...(ha jól számolok, 23 éves sem voltam) De  ez már egy másik történet.