Délután hivatalos voltam, mint szülő, a zeneiskolások félévi bemutatójára, majd a bizonyítvány osztásra.

Na megint egy kötelező, ücsörgés, gondoltam, de kibírom jelszóval mentem el.

A terem tele volt szülővel, alig volt ülőhely, aztán nekiláttak a tudásuk bemutatásának, először a picik, ki zongorán, ki furulyán.

Hol tanári kísérettel, hol egyedül.

Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy bár ezek a zeneművek nem az én világom, de elvarázsolódtam, egyre nagyobb érdeklődéssel néztem, amint kis ujjaikkal ügyeskednek a nagy billentyűkön.

Egyessével, ki rövidebb, ki hosszabb dallamot, a furulyásokat a tanár néni kísérte zongorán, így igazán élvezhető volt, és bár nem vagyok hozzáértő, elmondhatom, hogy az én fülem nem is igen talált hibát akármelyik korosztályt nézem.

Eszembe jutott, egy könyvben olvastam, hogy valahol, valamelyik zeneiskolában azzal kezdik a tanítást, hogy a gyerekeket ünneplőbe öltöztetik, a szülőket beültetik a nézőtérre, aztán függöny szét, bejön a gyerek, meghajlik, és vastaps.

Itt is volt, persze előtte bemutatták tudásukat, meghajoltak, és megérezték a siker ízét...

Persze nem lesz mindenkiből művész, de jobban tanulnak akik valamilyen hangszeren pötyögnek, sportolnak, nem tévé előtt töltik a napjaikat.

A bizonyítvány osztásnál mi szülők is kaptunk dícséretet (a már nálunk is fiatalabb tanároktól), úgy hogy amit ma terveztem beírni, az elmarad, ugyanis ehhez az élményhez nem passzol az a bejegyzés, amit akartam.

A lányom ősztől dobolni tanul, gitározni akart, de nem volt gitár tanár, fúvós hangszert nem akart, így maradt a dob. Sőt, dübörgő gazdaságunknak köszönhetően, most félévtől még egy zenetanárral lesz kevesebb... Az a lényeg, hogy a megélhetési bűnözőink addíg húzhassák, amíg csak lehet. Az ár mindegy, úgyis mi fizetjük.

A tanár bácsi (öcsi), azt mondja nekem, hogy tehetséges a lányom, a felesége tartja nekik a szolfézst, és néha otthon mondta neki, hogy Rékának picit akadozik a szolfézs tanulás.

Mire a tanár bácsi utána nézett, és mondta a feleségének: Réka csak szeptemberől jár, nem 3 éve, mint a többiek. Így már mindjárt más.

Még egy jutott eszembe: New York utcáján, egy járókelő, kezében a hegedűtokkal megkérdez egy másik járókelőt: Mondja uram, hogyan tudok eljutni a Carneggie Hallba?

Mire a másik: Hát fiam, gyakorlás, gyakorlás, gyakorlás...